Kötőszó

A legújabb statisztikák szerint Magyarországon a gyermekek 41,1 százalékát fenyegeti a szegénység, az EU-ban ez az arány csak Romániában (51 százalék) és Bulgáriában (45,2 százalék) rosszabb. Nemrégiben a magyar kormánypártok a gyermekéhezés felszámolását célzó összefogásból azért hátráltak ki, mert szerintük az csak baloldali kampánytéma. Érzékeny-e még egyházunk a gazdasági igazságosság iránt, jelesül: felemeli-e szavát a gyermekéhezés ellen? Tesz-e valamit azért, hogy konkrét állami megoldások szülessenek azért, hogy valóban ne legyenek éhező gyermekek hazánkban? Milyen teológiai alapjai lehetnek mindennek?

Szerző: Orosz Gábor Viktor

Hogy vannak-e még hazánkban éhező gyermekek, azt nem tudom (Hegedűs Zsuzsa szerint már nincsenek), bár ha nem lennének, akkor nem jelennének meg hétről-hétre olyan hírek, amelyek létezésükről tudósítanak vagy megsegítésükre buzdítanak. Miközben csak számtanpéldákban létező összegeket fordítanak gazdasági döntéshozóink protokolláris célokra, addig sanyarú sorsú gyermekek élnek olyan körülmények között, ahova a szociális munkás sem teszi be a lábát. Nekik nem csupán testi, de lelki táplálékra is szükségük van.

Ők azok, akik éhezik és szomjazzák nem csupán az igazságot, de a testi táplálékot is.

Sok gyermek az uzsora csapdájába keveredett családja miatt éhezik, és ha jut is az asztalra, akkor azt szülők a bolti ár sokszorosáért szerezhették be. Az uzsoráról egyébként Martin Luther így írt: „az áru annál drágább lesz, minél nagyobb a felebarát szüksége“. Tudjuk, hogy az uzsora ördögi köréből kikerülni szinte képtelenség a mai Magyarországon. A kormánynak – sem az eddigieknek, sem a jelenleginek – nincs hatékony programja az uzsora megfékezésére, jóllehet biztató kezdeményezései voltak.

Azonban a társadalom egészét kellene új erkölcsi alapra helyezni ahhoz, hogy az igazságosság teljesülése ne csak vágy, hanem tapasztalat is legyen. A jövőben beteljesülő ígéretet a reménység teszi érvényessé, ez mozgósítja az egyén és a közösség jelenbeli lehetőségeit: hogy az éhezők enni kapjanak, a ruhátlanok felöltözhessenek és hajléktalanok otthonra lelhessenek.

Az igazságosság többféle erkölcsi értelmezése mellett figyelemre méltó lehet az igazságosság „fairness”-ként (méltányosság) történő magyarázata, amely elsősorban angolszász nyelvterületen terjedt el. Ezzel szoros kapcsolatban annak az igénynek a megvalósítása áll, amely arra törekszik, hogy „fair” módon az igazságosság a gyakorlatban is megvalósítható legyen. Ezt az elgondolást szemlélteti az a történet, amelyben két ember kincsre lel, de nem tudják egymás között elosztani. Hosszan vitatkoznak, mígnem egy bölcs emberrel találkoznak, aki a következőket tanácsolja nekik: egyiküknek fel kell osztania a kincset két részre saját belátása szerint. A másiknak pedig az így felosztott két rész közül ki kell választania egyet. Már csak annyi a teendőjük, hogy sorsolással eldöntsék kinek jusson a felosztás kellemetlen feladata és kinek a választás kellemesebb feladata. Így az igazságosság (igazságtalanság) problémája megoldódott, hiszen egyiküknek sem lehet oka arra, hogy a felosztás igazságtalansága miatt pereljen. Lényeges: mindkét oldalnak valóságos képe legyen a kincs értékéről, valamint betartsák a bölcs ember által adott tanácsokat, tehát „fair” módon járjanak el. Kérdés: hol található ma ilyen bölcs ember és hallgatna-e rá valaki? Vannak-e még ilyen bölcsek az egyházi és állami vezetésben és ha vannak, ki kíváncsi rájuk?

Érzékeny-e még egyházunk a gazdasági igazságosság iránt, jelesül: felemeli-e szavát a gyermekéhezés ellen? Tesz-e valamit azért, hogy konkrét állami megoldások szülessenek azért, hogy valóban ne legyenek éhező gyermekek hazánkban?

Az utóbbi évtizedekben a keresztény etikákban is egyre jelentősebb szerephez jut az egyiptomi eredetű „Ma’at” fogalma (világrend), amelynek ószövetségi megfelelője a „sedakah”, ami a konnektív igazságosság terén jut szerephez. Az igazságnak ez a fogalma a közösséghez való hűséget, a közösséget támogató cselekvést jelenti és a könyörület, valamint szeretet fogalmaihoz közelít. Az igazságosság feltételezi az igazat, az egyén kötelező érvényű igényét, egy bizonyos csoportét vagy az egész társadalomét. A társadalmi élet jelentős része értelmét veszítené, ha a javakat mindenkinek igénye és szükséglete szerint osztanánk el – elég a munkára, a sportra, az iskolára vagy a büntetőjogra gondolnunk.

Másrészt azonban az élet számos területén nem csupán a jogtalanság, hanem az értelmetlenség és az embertelenség uralkodna el, ha igény helyett teljesítmény szerint hoznánk döntéseket – milyen lenne így az egészségügyi ellátás, a csecsemők és idősek helyzete?

Minél kevesebbre képes az ember saját erejéből életében tenni és alkotni, annál inkább rá van utalva az igazságosságra, ami az igényeken tájékozódik és nem a teljesítményen. Ez hatványozottan igaz a gyermekekre, akikért felelősséggel tartozunk, akik az emberibb jövő biztosítékai.

Margot Käßmann, a 2017-es Luther jubileumi év nagykövete szerint, ha az emberek „életéhségüket” csupán materiális javakkal kívánják csillapítani, akkor hiába akarnak jóllakni, mert aki egyre többre vágyik, az egyre éhesebb lesz. Az „elég etikája” (Ethik des Genug) Käßmann egyik korábbi prédikációjának és egyben a Német Protestáns Egyházközösség (EKD) gazdasági felelősségről szóló dokumentumának címe volt: az elég etikájának a gazdaság területén is érvényesülnie kell.

Ha valaki azt tudja mondani: elég, csak akkor juthat másnak is.

Elsajátítani az elég etikáját és aszerint cselekedni nem könnyű feladat, mert lemondással jár. Bár kétségtelen: a jólléttől duzzadó állami apparátusnak és holdudvarának lenne miről lemondania, de ha csak annyit mondana, hogy ennyi már elég nekem, akkor jutna oda is, ahol korgó gyomrú gyermekek szemeznek az itt-ott megjelenő „gazdag ember asztalának” finomságaival.

Kép: innen.