A félelem indokolt, a félelemnek igaza van. Úgy érezzük, hogy rá kell hallgatni. Aztán, idővel olyan mélyen átjárja a lényünket, hogy észre sem vesszük mikor csap át gyűlöletbe. És soha nem válik tudatossá bennünk, hogy nem tud szeretni az, aki fél.
Szerző: Perintfalvi Rita
A menekültügy kapcsán különösen érzékelhető, hogy mindennapi életünket és a közéletet mennyire átitatja a félelem, a félelemkeltés lehetősége, ereje, lendülete. Nagyon veszélyes játékszer ez a politikai megnyilvánulások hadszínterén, mert olyan dinamikája van, ami könnyen elveszítheti a kontrollálhatóságot. Mégis gyakran és előszeretettel alkalmazzák, mert hatékony fegyver. Ezért gondolkodtam el a félelem és a szeretet természetéről. Nem politikusként, hanem teológusként és leginkább érző emberként.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, pedig nem így van. A szeretet ellentéte a félelem: a másságtól, az idegentől, a furcsától, az ismeretlentől. A félelem természetes reakció, emberi, hozzátartozik a létezés törékeny lényegéhez. Azt mondják, hogy még a virágok is félnek.
Akkor viszont mi a baj a félelemmel? Ha ennyire szükségszerű? Csupán annyi, hogy a félelem olyan kaotikus őserő, amely sűrű ködként a tudatunkra telepedve képes átvenni az irányítást felettünk. Ilyenkor persze kétes értékű előzékenységével rögtön a segítségünkre siet az okosság, ami gyorsan felment minket. Logikusan, érvekkel sokszorosan alátámasztja, hogy az adott pillanatban, és helyzetben éppen miért is nem kell szeretnünk.
A félelem indokolt, a félelemnek igaza van, így hamarosan úgy érezzük, hogy rá kell hallgatni. Aztán, ha ezt a lépést megtettük, a félelemnek utat nyitottunk akkor idővel olyan mélyen átjárja a lényünket, hogy észre sem vesszük mikor csap át gyűlöletbe. És soha nem válik tudatossá bennünk, hogy nem tud szeretni az, aki fél.
Ha pedig a szív már gyűlöl, akkor ismét előtérbe lép az okosság és a fülünkbe súgja, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy ez a metsző és frusztráló érzés eltűnjön belőlünk. Hiszen képtelenség gyűlöletben élni, mert a gyűlölet letörli a nappalok arcáról a derűt és nem hagy teret az álmokkal pihentető éjszakáknak. Egyetlen ellenszere van csupán: megsemmisíteni a gyűlölet tárgyát, méghozzá, ha lehetséges mindenestül. Úgy, hogy nyom se maradjon, ami rá emlékeztet.
Aztán mikor elpusztítottuk a gyűlöletünk tárgyát és fotelunkban komfortosan hátradőlve várjuk a jól kiérdemeltnek gondolt belső békét és azt, hogy visszaköltözzön a szívünkbe a szeretet, hirtelen mély döbbenettel felriadunk. Mert észrevesszük, hogy közben valami történt, amire nem számítottunk, amire nem gondoltunk, amit nem terveztünk.
Magunk sem tudjuk miként, de valahogyan elpusztítottuk gyűlöletünk tárgyával együtt emberi valónkat, önmagunkat is.
Milyen dinamika, milyen belső szükségszerűség okozta tragédiánkat, talán sosem fogjuk megérteni.
Most már csak érzéketlen kövek vagyunk, akik nem tudják, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol a félelmek véget érnek. Akik nem tudják, hogy nem létezhet emberi közelség, gyengédség, szenvedély – ha hagyjuk, hogy a félelmeink szabjanak határt a szeretetünknek.
A szerzőről
Perintfalvi Rita (1973) – a katolikus hittudományok doktora, ószövetséges kutató. Végzettségét a Bécsi Tudományegyetem Katolikus Fakultásán szerezte. A Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke, a European Society of Women in Theological Research vezetőségének megbizottja, jelenleg habilitációs projektjét készíti elő. Habilitációs projektjének témája: „A társadalmi- és vallási kirekesztés különféle formáinak transzformálási lehetőségei – teológiai szemszögből.“
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.