Kötőszó

Aki ismeri az ötven esztendeje elhunyt gyermekmentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor (1909–1974) nevét, az a címet elolvasva akár arra is gondolhat, hogy sajtóhiba van benne. Nyugodtan írhatnánk ugyanis „harcait” az „arcai” helyett. Sztehlo Gábor küzdött a hatvani templom felépítéséért, a nagytarcsai népfőiskola létrehozásáért, 1944–1945-ben a származásuk miatt üldözött és halálra szánt gyermekek megmentéséért, a háború után reménytelen helyzetbe került fiatalok megóvásáért, az evangélikus diakóniai szolgálat megteremtéséért, svájci emigrációjában pedig az itthon maradt rászorulókért. Ezúttal azonban nem a nyomda ördöge tréfált meg bennünket; az alábbiakban valóban inkább arcról, arcokról szeretnék röviden megemlékezni.

Szerző: Kertész Botond történész, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője

Sztehlo Gábor arca még ötven évvel a halála után is elsősorban önarckép. Munkásságának felfedezése önéletrajzi visszaemlékezéséhez kötődik, amely Bozóky Éva szerkesztésében jelent meg először 1984-ben Isten kezében címmel. Két évvel ezelőtt adták ki a visszaemlékezés teljes szövegét (Háromszázhatvanöt nap – Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben; Tények és Tanúk sorozat), amely tovább árnyalta Sztehlo „önarcképét”: a politikához, egyházához, sőt önmagához is sokkal kritikusabban viszonyuló ember képét ismerhettük meg belőle. A visszaemlékezés bevallottan egy esztendőre, az 1944–1945-ös időszakra, az üldözöttek mentésének idejére koncentrált. Hangsúlyos volt benne az utána következő öt év is, de Sztehlo életének korábbi és későbbi időszakára csak rendszertelen utalásokat találunk.

Sztehlo Gábor fantasztikus története kívülállókat is hamar megihletett: Szántó Erika Schulze Évával dokumentumfilmet (A gyermekmentő, 1985) és játékfilmet is (Gaudiopolis, 1989) alkotott az embermentő lelkészről.

A rendszerváltás, majd a 2009-es születési centenárium óta Sztehlo Gábor neve sokkal szélesebb körben vált ismertté, munkásságával tankönyvekben is találkozhatnak a fiatalok. Utca, rakpart, intézmények viselik a nevét, emléktáblájával több helyen, szobrával Budapest szívében találkozhatunk. Sztehlo arcának megismertetéséért legtöbbet azok tették, akik őt személyesen ismerték. Az 1990-ben megalakult Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány az egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy összegyűjtse az egykori „Sztehlo-gyerekeket” – mindazokat, akik személyesen ismerték a gyermekmentő, iskola- és otthonalapító lelkészt. A Sztehlóról megjelent írások elsősorban az ő emlékeiket adták közre. Az eddigi egyetlen, vékony kötetben megjelent Sztehlo-életrajz is egy személyes ismerős, jó barát műve (Sztehlo Gábor élete és szolgálata, Evangélikus Országos Múzeum, 1994). A szerzőnek, Koren Emilnek az élete több ponton találkozott egykori kollégájáéval.

Számos magyar és idegen nyelven megjelent újságcikk, hosszabb-rövidebb tanulmány, tévé- és rádióriport, podcast, előadás idézte meg azóta Sztehlo emlékét. A legutóbbi idők legfontosabb kiadványa a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet (Luther Kiadó, 2018). A címből is kiderül, hogy a könyvben szereplő interjúk a személyes emlékeket idézik fel, azonban a gondos szerkesztés és az eddig még meg nem szólaló tanúk megnyilatkozásai így is tovább gazdagították Sztehlo eddig ismert arcvonásait. De továbbra is nagyon kevés az emlékezettől független forrásokat felhasználó Sztehlo-irodalom. 

Az, hogy Sztehlo-képünk önarckép, illetve az őt szerető, ismerő emberek emlékezetéből áll össze – sok esetben olyanokéból, akik neki köszönhetik az életüket –, egyáltalán nem baj. Történészként és keresztyénként sem áltatjuk magunkat azzal, hogy bármely „objektív”, külső forrás alapos felkutatása és feldolgozása teljesen pontos képet fog adni számunkra Sztehlo Gáborról. A teljes ismeret hitünk szerint a Mindenható privilégiuma. Ez azonban nem ment fel minket a feladat alól, hogy tehetségünk és lehetőségeink szerint fel ne dolgozzuk a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar evangélikus lelkészének életrajzát.

A Sztehlo-emlékezet újraélesztéséből és ápolásából az evangélikus egyház is kivette a részét 1984 óta. Ma egyházi iskola, diakóniai intézmény, ösztöndíj, Sztehlo Gábor születésnapján évente megrendezett ünnepség is segít abban, hogy emlékezete eleven maradjon. Az evangélikus levéltár őrzi Sztehlo visszaemlékezésének leghitelesebb példányait és emellett még több alapvető fontosságú dokumentumot. A Sztehlo-gyűjtemény folyamatosan gyarapodik, és a kutatók rendelkezésére áll.

A múzeum is őriz olyan tárgyakat, amelyek érzékletesen idézik meg a látogatók számára Sztehlo Gábor emlékét és munkásságát. Alapítása óta a múzeum már két alkalommal rendezett róla kiállítást. A 2016 novemberében megnyílt állandó kiállításnak része a Sztehlo Gábor- és Keken András-emlékszoba. A múzeum és a levéltár nemcsak képletesen, de valóságosan is őrzi Sztehlo Gábor arcait. A fotótárban a fiatal teológustól az utolsó svájci helyén szolgáló lelkészig megtaláljuk Sztehlo Gábor portréit.

Talán csak éppen életének legismertebb időszakából, az 1944–1945-ös gyermekmentés idejéből hiányoznak fotók. Ez természetesen érthető, hiszen az üldözés és az ostrom idejét túlélni is éppen elég kihívás volt, a dokumentálásra nem volt lehetőség. Sztehlo személyiségéről nemcsak a róla készült fotók, hanem a körülötte lévők arcai is sokat elárulnak. Családtagok, teológus-, majd lelkésztársak, barátok, gyülekezeti tagok, népfőiskolások, Gaudiopolis és a Pax Gyermekotthon lakói és munkatársai, a diakóniai intézetek gondozói és gondozottjai, svájci konfirmandusai tekintenek ránk az archív fotókról.

Sztehlo Gábor halálának ötvenedik évfordulója a megemlékezések mellett a kutatás megélénküléséről is szól. Az új kutatási eredményeket az evangélikus múzeum is szeretné bemutatni novemberben nyíló kiállításán. Tárlatunkon mindenekelőtt Sztehlo arcait szeretnénk megmutatni az ismertek mellett eddig nem publikált fényképek segítségével. Eddigi kutatásaink során már több ilyenre bukkantunk gyülekezetek és magánemberek fényképei között.