Kötőszó

A Resident Alien című tízrészes filmsorozat első évada hozta azt az izgalmas élményt, amelyet igazán szeretek a sci-fi műfajban – amikor az alkotók által elképzelt világ olyan mély üzeneteknek kölcsönöz izgalmas díszletet, melyek tükörként szolgálnak az ember számára. A sorozat humoros, néha kicsit fekete humoros társadalomkritika, amely a fő karakter, egy földönkívüli szemszögéből nézve az emberiségnek, így nekem, nekünk is üzen.

Szöveg: Balczó Mátyás | Fotó: Netflix

Egy ideje már szemeztem a Netflix internetes tartalomszolgáltató kínálatában fellelhető Resident Alien sorozat első évadával, de akárhányszor elolvastam az ajánlóját, rövid mérlegelés után mindig arra jutottam, hogy „köszönöm, de inkább nem”. A változás azután állt be, hogy a menyasszonyom nővére elkezdte nézni a Peter Hogan és Steve Parkhouse azonos címmel megjelent képregénysorozatán alapuló alkotást. Mivel tetszett neki, én is beadtam a derekam, és azt mondtam magamban, „köszönöm, akkor mégis inkább igen”. És jól tettem.

A történetről röviden: miután egy földön kívüli lény balesetet szenved az űrhajójával az Egyesült Államokban, egy Colorado állambeli kisvárosban kezdi el emberinek álcázott életét. A kis közösségben azután tud elvegyülni, hogy a város határában lévő nyaralóban elveszi a New Yorkból odaköltözött orvos, Harry Vanderspeigle (Alan Tudyk) életét, majd felveszi az alakját. Setesután, de viszonylag hihetően megtanul emberként élni, ember mód viselkedni, ebben a formájában próbálja a környező hegyekben megkeresni azt az eszközt, amellyel elvégezheti küldetését, az emberiség kipusztítását.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a település polgármestere azzal keresi fel a Harry Vanderspeigle-ként élő idegent, hogy álljon be a város furcsa körülmények között elhunyt orvosának helyére, amíg megtalálják annak utódját. Az idegen nem akar lebukni, ezért vállalja a felkérést, és mivel egy sokkal intelligensebb faj képviselője, gyorsan megtanul mindent, amit egy városi orvosnak tudnia kell. Az álcája tehát megmarad, új munkája mellett tovább keresheti az emberiség kiirtására alkalmas berendezését, azzal azonban nem számol, hogy egy kisfiú eredeti alakjában, földönkívüliként látja őt, ezért, a lebukást elkerülendő folyamatosan a kis Max életére tör – sikertelenül.

Miközben a hamis Harry mindent annak rendel alá, hogy teljesítse küldetését, emberi külsejéhez emberi érzések megélése is társul, ezek a tapasztalatok pedig a néző felé azt a felismerést közvetítik, hogy „igen, ilyenek vagytok ti, emberek”. Mert igen, ilyenek vagyunk: jók, rosszak; erősek és gyengék; igazságot keresők, de hazugságra is hajlamosak; szeretni és gyűlölni egyszerre képesek – egyszerűen: emberek.

Egy párbeszédben a főszereplő arra a megállapításra jut, hogy az emberek azért hazudnak egymásnak, hogy mások ne tudják meg, kik is ők valójában. Nem sokkal később pedig a sorozat egyik legerősebb gondolameneteként így fogalmaz a mi földön kívüli „tükrünk”: „Amikor rájöttem, hogy Max látja a valódi énemet, gyűlöltem érte. De lehet, hogy nem is őt gyűlöltem, hanem azt, ahogy magamat éreztem tőle. Kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek. Bizonyos értelemben magamat gyűlöltem. Tíz percig beszélgettem a kölyökkel, és éreztem, ahogy elpárolog a gyűlöletem. Talán létezik valami, ami erősebb a gyűlöletnél.”

Igen, létezik az, ami az egyetlen valódi kulcsa annak, hogy az emberiség ne váljon önmaga Harry Vanderspeigle bőrébe bújt földönkívülijévé, aki végül eltörli önmagát a Föld bolygó felszínéről. Mert valóban létezik valami, ami erősebb a gyűlöletnél: a szeretet. Ami „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,5–6), és ami Isten által minden földi gonoszság felé helyezi, az az, hogy soha el nem fogy.