Kötőszó

Családi nyaraláson ér utol a hír, hogy meghalt Esterházy Péter. Ahogy az üzenetet megkapom, végignézek a toscanai nyárban lustálkodó embereken, és nem értem, hogyan tudnak változatlanul karattyolni. Most mindenkinek mélyen hallgatni kellene, még a kabócáknak is. Egy letört faággal a tengerpart homokjába rajzolom: In memoriam E.P. Egy szapora hullám hamarosan elmossa a betűket. Vendégszövegként Pilinszky két sorát írom ide: „S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk felszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk” (Mielőtt).

Velem van a könyvhéten megvett Hasnyálmirigynapló. Kíváncsiságból odalapozok azokhoz a bejegyzésekhez, amelyeket éppen egy évvel ezelőtt tett. 2015. július 15-én egyebek mellett arról ír Esterházy, hogy ott és akkor csak nyöszörögni és szentségelni tud. Püspökként sem – úgy a legkevésbé – gyakorolhatok akár „szövegromlásnak nevezett (ön)cenzúrát”, így szó szerint ide írom, amit ott olvasok: „a kurvaéletet váltogattam a basszameggel. És néha – leállíthatatlan a stílusérzékem – benyomtam egy ’múljék el tőlem e keserű pohár’-t. Gyerekkoromban még kehely volt. Minden fordítás is. Jó volna tudni, tudni egyszer, hogy az írásaim minek a fordításai.” Tudom, ezen most számos olvasó megbotránkozik: miért nem pontoztam ki legalább a szöveget? Lehet, hogy nagy író, de miért használ csúnya szavakat, kérdezhetik némelyek. Aztán eszembe jut, amit éppen Esterházynál olvastam egyszer: „Megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos az igazság.”

Nem a szavak csúnyák, hanem a rák, a tumor és az összes hasonlók.

Amit pedig Esterházy ír, az egyenesen gyönyörűséges. Mert ami ezután következik a július 15-i naplóbejegyzésben, az egy őszinte és hiteles ima. Egy ember beszélget az ő Istenével. Akit nem szemforgató áhítattal, hanem a legtermészetesebb módon szólít meg: „Ne reménykedj, Uram, ez nyilván veled kapcsolatos. – Nem tartozik ide, csak eszembe jutott: a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a felfeszítésedet is túlzásnak  találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor. […] Szóval, odajutottunk, hogy (megint egyszer) nem értem, miért lett a Teremtés. Azt tudom, vagy úgy emlékszem, hogy mintha ez a szeretettel volna kapcsolatos. Uram, kétségkívül ez a legnagyobb ötleted, a szeretet. Ennek nem lehet a végére járni.”

Teremtés, ima és szeretet – éppen egy évvel ezelőtt e szavak körül forogtak Esterházy gondolatai. (Meg persze minden egyéb körül, kezdve a focitól a menekültkérdésen át Wittgenstein nyelvfilozófiájáig.) Amikor megtudtam, hogy beteg, küldtem neki egy néhány soros e-mailt. A tárgyba ezt írtam: „mint egy zugárus”. Arra a történetére utaltam, amelyet egyik régi könyvében olvastam. Egy barátja felhívta, hogy imádkozzon a gyerekéért, aki súlyos beteg. Esterházy valahogy így írt: ahogy letettem a telefont, imádkozni kezdtem, mint egy zugárus.

Bátortalan e-mailemre órákon belül válaszolt. Így kezdte:

kedves tamás,
hát igen, ez a helyzet - de jól vagyok. még a teremtéssel is meg vagyok elégedve (beleértve a hasnyálmirigy rákot is), bár nem kérdeztetett a véleményem.

Majd a levél így folytatódott:

ÉS AZ ÉRTEM VALÓ IMÁDKOZÁSOKAT KOMOLYAN VESZEM. EZ MOST VÉLETLEN LETT NAGY BETŰ, DE EZ TALÁN NEM VÉLETLEN. na végre, egy rendes kicsi betű.
köszönöm, és ölellek
p.

Tudom, hogy sokan voltunk és vagyunk ilyen zugárusok. Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek, Uram! Ez utóbbi két mondat eredetileg nem az enyém volt. Ezek is amolyan vendégszövegek ebben az írásban. Esterházy írta, az Egyszerű történet, száz oldal – a Márk változat-ban. Szavai és mondatai a prédikációimban  megtalálják a helyüket. Például Besze János hentes és mészáros a Kis Magyar Pornográfiá-ból, egy kisesszének is beillő vázlatos Júdás-elemzés a Javított kiadás-ból, vagy édesanyja betegségének ábrázolása A szív segédigéi-ből. 

2015 januárjában a Budavári Evangélikus Szabadegyetem keretében éppen a Márk-változatról beszélgettem vele. Az imádságról. Isten csöndjéről. Utána ezt írta vendégkönyvünkbe: „Köszönöm szépen a... mit is?, persze a meghívást, de inkább a környezetet, az arcokat – amitől más lett az este, a beszélgetés, kicsit én is.”

Attól tartok, az imádság kapcsán sokat fogom még idézni Esterházyt, így a Hasnyálmirigynapló-t is. Mert ez a könyv egy egyszerre lázadó és személyes ember imakönyve, imanaplója is. Csak néhány kiragadott részlet. 2015. augusztus 14-én, pénteken így ír:

„Egész nap imádkozni, azért ez nem rossz. Nem volna rossz. Nyilván nehéz. A könyörgő ima könnyű. Megijed az ember, aztán adj neki. De az Úr dicsőségére imádkozni – s nem sunyiságból, nem gazsulálásból.”

2015. október 7-én, szerdán pedig így fogalmaz: „Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó? Uram, akkor mit lépsz?” Ugyanaznap aztán így folytatja: „Imadarabokat mormolok félálomban, de azért ez nem ima. Néha csak annyit mondok, Uram – ez már inkább ima. És nem is a szokásos kunyeráló ima. Vajon az imák hány százaléka ilyen? Persze kérni, kérni tudni szintén nagy dolog. Uram, segíts. Ezt mondani hátsó szándék nélkül.” 2015. október 12-én, hétfőn pedig így perel Istennel: „Tudod jól, nem vagyok nagyon okos, de ebből elsőre, kissé figyelmetlenül, nekem az jön, hogy legyél te hasnyálmirigyrákos. Nem akarok ebből üzletet csinálni, nem azt kívánom, hogy vedd magadra az enyimet. Ez most már maradjon, ha már belefogtunk, csak ne fűzzünk (te meg én) hozzá túlzó reményeket. Ehhez konkrétan. Mert általában ne engedjük el a reményt mint olyant. Gondold meg, egy remény nélküli Isten – hát az tényleg reménytelen. Arra nem érdemes egy világot gründolni. Bár lehet, hogy ezt te másképp gondolod. Nehezen igazodom, de fölteszem, ez a dolgok rendje. Laudetur.”

Ha olykor találkoztunk, éppen így köszöntött: Laudetur. Többnyire leveleit is így fejezte be. Erre pedig így szokás válaszolni: „in aeternum, amen”. Az utolsó (?) könyv utolsó mondata is lényegében erre utal. Tudja, hogy a hasnyálmirigyrák most már mindig vele lesz. Aztán a „mindig”-et átírja „örökké”-re. A napló ezzel a mondattal zárul: „Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére”.

Ez már nem a hasnyálmirigyrákról szól, hanem Isten szeretetéről. Nem mindig, hanem örökké. Mindörökké.

Fabiny Tamás

(Buti, 2016. július 15.)

A borítóképen: Fabiny Tamás és Esteházy Péter a Budavári Evangélikus Szabadegyetemen.