Kötőszó

Cserhalmi György, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas színművész volt az evangélikus szabadegyetem március 10-i alkalmán Fabiny Tamás püspök vendége. A budavári templomot megtöltő érdeklődők mély, őszinte önvallomásban kaptak képet pályájáról, melyet vetítéses történelmi visszatekintés is színesített.

Szöveg: Venásch Eszter | Fotó: Kincses Gyula
A dinamikus, szerteágazó és sok ponton mélyen személyes beszélgetés keretét a szabadság fogalma, hitelességét a szabadsághoz nélkülözhetetlen bátorság adta. Bátorság kellett a beszélőnek az önmagával, a sikerekkel, a fájdalmakkal és traumákkal való szembenézésre.

Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke is a Krisztusban elnyert szabadságról beszélt nyitóáhítatában. Esterházy Péter egy szövegéből kiindulva arra hívta fel a figyelmet, hogy sokszor azt hisszük, szabadok vagyunk, pedig korántsem. A Jézussal való közösséget vállalva azonban nehéz körülmények között is valóban szabadok lehetünk.

Már a belépéskor kíváncsivá tett mindenkit, ki látható a falra kivetített fekete-fehér képen. A fotón Varga Géza, Cserhalmi György nagyapja, mogyoródi evangélikus kántortanító áll egy szószéken. A nagyapáról szóló emlékekből kiderült, hogy többek között ő adta át unokájának a jókedvű, szerető Isten képét, aki mindenhol jelen van. Cserhalmit egy életen át elkísérte egy mondata: „Ha bemész a templomba, Isten is veled együtt megy.” De ő tanította meg neki a szabadság fontosságát is: „Légy szabad, a lelked legyen szabad, anélkül nem tudsz őszinte lenni.” S ezt a gondolatot ő maga is átörökítette, amikor ötéves lányának Bibliát ajándékozott, és beleírta: „A szabadságot írd mindenhova.”

Ennek kapcsán esett szó 1989. március 15-éről is, amikor Cserhalmi György a „lefoglalt” tévészékház előtt felolvasta az akkori tizenkét pontot. Erre a napra komoly ünnepnapként tekint azóta is. Azt, hogy ez mások számára is az volt, jól kifejezte Fabiny Tamás „ajándéka”, az ezen a március 15-ei tüntetésen készült saját készítésű fotóiból összeállított montázs. Az eseményt vetítés formájában is felidézték. A lejátszott videóhoz nem tartozott hang, de ez a hiányosság erénnyé változott, amikor Cserhalmi önmagát szinkronizálva felolvasta a pontokat. A közönség reakciójából érződött, mennyire érvényes a tartalmuk ma is.

Cserhalmi meghatározó élményei kötődnek Debrecenhez. Édesanyja az ottani színházban volt énekesnő, így a többi „színházi gyerekkel” együtt játszótérnek használta a színházat. Ebből az időből datálódik Latinovits Zoltánnal való kapcsolata, akit „színpadi apukájának” tart. Ugyanakkor fájdalmas, de életre szóló tapasztalat lett számára az az egy év, amelyet nevelőintézetben töltött kilencéves korában.

Megrendítő volt felesége betegségéről, haláláról hallani. A súlyos csendben mindenki szembesülhetett a szenvedéssel és elmúlással. A felesége ápolásával töltött egy évet a színművész felemelő feladatnak nevezte. Ebben az időszakban nagy gesztusok és hangos mondatok nélkül tudták átbeszélni az egész életüket. Ezek a beszélgetések is okai annak, hogy már nem megy fel a színpadra, árulta el, mivel ezzel a szomorú tapasztalattal a színpadi széles gesztusok, „hőbörgések” csak hantának tűnnek a szemében. A szenvedést látva megfogalmazódott benne a kérés, hogy megtudhassa, mit érzett a felesége – ezt látja teljesülni saját rákbetegségében.

Fabiny Tamás itt idézte fel Cserhalmi vívómúltjának egy emlékezetes mondatát: „A találatot be kell vallani.” „Hiszen – vette át a szót újra Cserhalmi György – az igazi vívásban ha nem ismerjük el a találatot, elvérzünk. Ezt a tudást mindenhova be lehet vinni. Be lehet vallani, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. S ez a furcsa dolog, amit kudarcnak hívnak, sokszor odaáll az ember mellé, és elkezdi tolni, támogatni, ezzel szemben a siker nagyon félrevezető tud lenni.”

A beszélgetés végén visszakanyarodtak a szabadság kérdéséhez: miként tudja ma átadni Cserhalmi György unokáinak, amit a szabadságról gondol. „Ebben a korban már nem azt jelenti a szabadság, amit nekem jelentett. Én még tisztelettudó voltam, ők sokszor összekeverik a szabadságot a pimaszsággal… De az az igazság – vallotta be az érdemes művész –, nekem ez tetszik.”