Kötőszó

Hogy egy Isten nélküli világban éljek, számomra soha nem volt elfogadható. Mindig is úgy éreztem, hogy ha nincs Isten, akkor a jó és a rossz fogalmainak sincs értelme – akkor nincs is erkölcs, legfeljebb a hatalmon lévők önkényes törvényei szabályozzák az életet, mert ugyan mi rendeli be az érvény fedezetét a bűn és az erény mögé? 

Szöveg: Puzsér Róbert | Fotó: Jesper Noer / sxc.hu

Úgy éreztem, ha nincs Isten, akkor a jó ember ostoba balek, aki elszámította magát, a rossz ember meg ügyesen érvényesül – hisz a morális parancsok se többek, mint múltbeli tanácsok valakitől, akinek a világ felett nincs hatalma. Ha nincs Isten, a gyilkos se bűnösebb, mint egy ragadozó az állatvilágban: helye a természetben hitelesíti azt, amit a másik élővel tesz – így gondoltam gyerekként, és nem mondhatom, hogy nézeteim az évtizedek során sokat változtak.

Gyerekkoromban gyakran imádkoztam. Megfogal­maztam és elmondtam magamban az Istennek szánt gondolataimat, mint egy üzenetet, de ilyenkor mindig hiányérzetem volt, mert közönségesnek éreztem a magasztos Istennek szóló szavakat. Iskolába menet és jövet a Krisztustól tanult imát mondtam el, amikor elsétáltam az utcánkban álló feszület előtt – éveken át mormoltam magamban újra meg újra, míg egy nap azt figyeltem meg, hogy elvesztette a jelentését, olyannyira, hogy erőfeszítésembe telt felidézni a kimondott szavak értelmét: addig ismételgettem az imát, míg mantrává vált, mint amikor egy arcot órákon át néztem, amíg el nem veszítette a szememben az azonosítható jegyeit, és egy vonások nélküli emberi arccá vált, ami akárkié lehetne. Korábban az is előfordult barátaimmal folytatott, hosszú, sokszor éjszakákon átnyúló beszélgetéseim során, hogy hajnalra szófordulatok, gesztusok és sajátos gondolati minták ragadtak át rám: az együtt töltött órák intenzitása személyiségét az enyémmel kissé összemosta.

A tudat határainak feloldódását sokféleképp meg­tapasztaltam az évek során, de amikor végleg eljelentéstelenedett a számban meg a fejemben az imádság, már nem értettem, kinek tartozom ezzel a mantrával, hiszen ha az Isten hallja az imámat, akkor valamennyi gondolatomat hallja – mi értelme a be­magolt mantrát ismételgetni vagy akármit mondatokba fogalmazni és imába foglalva kirakatba tenni, ha az Isten a kirakat mögött a teljes üzletet és raktárkészletet ismeri? Nem az a feladat, hogy minden gondolatom úgy álljon az Isten előtt, mint egy imádság?

Ma már nem fogalmazgatom magamban az Istennek szánt szavakat. Mielőtt kigondolnám, az Isten előtt állnak a maguk eredeti, rendezetlen mivoltában, de a Krisztustól tanult imádságot még mindig elmondom időnként, amikor a magam erejét kevésnek érzem ahhoz, hogy a sorsom terheit elhordjam – de ma már nem erőlködöm azon, hogy a szavak jelentésébe bele­gondoljak: úgy tekintek erre az imára, mint egy megszentelt szövegre, amelyet nem a jelentése, hanem az irgalom hozzárendelt igénye érvényesít.

Isten látja a szívemet: minden fájdalmamat, félelmemet és kétségemet – ezekből kell imát formálnom hozzá, mert minden szavakból tákolt fogalmazvány filléres képmutatás, amely az Istenhez egy világi hivatal szerepét rendeli. Úgy érzem, nem fogalmazványt kell benyújtanom, hanem áttetszően megállni előtte vágyak és vádak közt őrlődő lényemmel, amely teljesen őrá tartozik.

Már csak néhány szót mondok: „fogadd be a lelkét, Uram”, „világosíts meg, Uram”, „vigyázz ránk, tarts meg minket, Istenem”, „óvd meg őt, Uram”, „őrizd meg a lelküket, Istenem” – ilyenkor mosolygok magamon, mert még ezeket a szavakat is túl profánnak érzem. Végül csak ennyi marad: „Legyen meg a te akaratod.”