Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Ne sírj! De miért ne?

Bocsánatot kérek mindenkitől, hogy olyan témát hozok, amely nem feltétlenül az ifjúságot érdekli. De én az élet egészét egységnek látom, így ti, fiatalok is el tudtok gondolkodni valamin, ami talán még messze van tőletek. Arról nem is szólva, hogy amikor ez a cikk megjelenik, a böjt derekán leszünk, ami tűnődésre hív bennünket.

 Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Pexels.com
pexels-siras_vigasz.jpg

Búcsú búcsúztató nélkül

Meghalt egy ismerős néni a környezetünkben. Túl volt a kilencvenen, felkészült rá, mi is tudtuk, hogy ez már életének az utolsó szakasza. Sokszor mondta, hogy miután meghalt, ne legyen se megemlékezés, se búcsúztató, a temetése titokban, csak szűk körben legyen. A család tiszteletben tartotta a kérést, így az őt körülvevő emberek is. Jobb híján én is. De azért a gondolataim elindultak. Miért döntött így? Miért nem akarta, hogy megemlékezzenek róla, hogy sírjanak a temetésén? Sok oka lehet, hadd próbáljak meg néhányat végiggondolni.

Egyrészt lehet, hogy annyira teli volt az évtizedek fájdalmaival, hogy úgy érezte, az érte hullott könnyek is csak az álszentség jelei lehetnek. Fájdalmas gondolat, amelyet illik komolyan venni, függetlenül attól, hogy igaz-e. Ki tudja, miért nem engedi meg a fájdalom valakinek, hogy a kapott szeretet elérjen hozzá?

De lehet más oka is annak a kívánságnak, hogy „ne sirassatok engem”. Az egyik kifejezetten a hittel, az istenkapcsolattal van összefüggésben. Ha valaki tudja, hova tartozik, az kevésbé fél az elmeneteltől is. Hiszi, hogy nincs mitől féljen, és ezt kéri a többiektől is.

Ez persze nagyszerű élmény: nem félni az elmeneteltől. Csakhogy életünknek két síkja van: egy mély, az alapokat jelentő mag, ahol az Istennel találkozunk – a Biblia ezt a szívnek hívja. (Mondjuk, az is probléma, hogy a mi kultúránkban a szívet az érzésekkel, érzelmekkel azonosítjuk, de ebbe most nem megyek bele.) Tehát van ez a mély kötődés, de emellett vannak azok a természetes lelki történések is, amelyeknek ugyanúgy megvannak a maguk törvényei, mint a fizikai létnek. Egy istentiszteleten elhangzik, hogy „emeljük föl szívünket!”, de attól még a testünkön uralkodik a gravitáció. Kamaszkorom nagy válsága volt, hogy azt vártam magamtól, egy nagyszerű istentapasztalat kikapcsolja az indulataimat, ösztöneimet. Hát nem. És senki nem állt mellém, és biztatott, hogy ez nem így működik, és hogy ez nem az én hibám.

Isten építette lépcsőfokok

Attól, hogy meg vagyok győződve arról: Isten az életen túl is mellettem marad, még végig kell járnom a lelki folyamatokon, például a gyász lépésein. Ha most nem is félek, amikor élesbe fordul a dolog, lehet, hogy úrrá lesz rajtam a rettegés – és ez természetes. Külön kutatások vannak arról, hogyan reagál az ember az elmúlás közelségére, akár saját magamnak kell elmennem, akár mást búcsúztatok. Ezek a reakciók nem a hit vagy a hitetlenség bizonyítékai, egyszerűen emberlétünk részei.

Gyászolóként hiába tudom, hogy aki elment, az jó helyen van, attól még éget az űr a lelkemben. Ne akarjuk a világ rendjét, benne a fájdalom helyét megmásítani a hitünk miatt. Lehet, hogy az üres vallásosság és az igazi hit között itt van az egyik határvonal? Az első letagadja a valóságot annak minden emberi megnyilvánulásával, a másik tudja, hogy ezek a jelenségek – a hitetlenség, a düh, a kétségbeesés, az alkudozás a létért, a depresszió, az elfogadás időszaka – részei az egésznek.

Ne akarjuk Isten nevében megtiltani magunknak vagy másoknak, hogy végigjárják azokat a lépcsőfokokat, amelyeket maga Isten épített a lelkünkbe! Biztosan jó oka van annak, hogy ezek ott vannak.

A harmadik ok arra, hogy azt mondjuk, ne sírjatok, az, hogy szeretjük a többieket, és szeretnénk, ha nem lennének szomorúak. Miattam senki ne érezzen fájdalmat! Ez is szépnek tűnő gondolat. Sőt néha derűs. A temetésem ne legyen szomorú!

Persze álszentség, ha szív nélkül sírunk, csak megszokásból. Nehéz értelmezni az erdélyi siratóénekeket, azokat az éneklés és beszéd között ingó siratókat, amelyeknek nagy hagyománya van: vajon lehet-e „bemutató jelleggel” siratni valakit? Értem a kételyt. De a másik oldal nem válhat-e ugyanolyan képmutatássá? Mi van, ha az erőltetett sírás helyét az erőltetett jókedv vagy legalábbis nyugalom veszi át?

A szeretet teljessége

Különben is, ki vagyok én, hogy másnak megmondjam, mit érezzen? Hadd sírjon, ha az kell! Akár akkor is, ha éppen miattam sír. Joga van hozzá, egy szerettét veszítette el. Miért hisszük, hogy a szerénység azt jelenti, mi nem vagyunk olyan fontosak, hogy miattunk mások sírjanak? Tudomásul kell venni, fontos vagyok mások számára. Onnan tudom, hogy ők is fontosak számomra.

Dsida Jenő sírfelirata sokáig nagyon tetszett:

Megtettem mindent, amit megtehettem,

kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Ma már kétségeim vannak: el lehet várni a másiktól, hogy elfelejtse arcom romló földi mását? Miért nem hiszem el magamról, hogy méltó vagyok a könnyekre? Mielőtt valaki félreérti, remélem, hogy ez a kérdés több évtized múlva válik csak esedékessé a számomra. Nem óhajtok most senkit a búcsúval terhelni. De egyszer muszáj lesz, és akkor nem tehetem meg, hogy álszent módon azt mondjam, nincs rajtam siratnivaló.

És ne feledjük: Jézus, aki a szeretet csúcspontja, nem mondta, hogy a szeretet azt jelenti, a másikat megóvom minden fájdalomtól. Sőt vannak kultúrák, ahol az apa pont hogy nem menti meg a gyermekét a szenvedéstől, de ő maga segít előidézni. Mert úgy gondolja, ez hozzátartozik az élethez. De mindezt úgy, hogy jelen van, érezteti, hogy az elkerülhetetlen szenvedésben gyermeke nincs egyedül.

Böjt idején vagyunk, úton a passió felé. Sokszor szeretnénk megállítani az időt, megúszni a fájdalmat, amikor látjuk őt a kereszten szenvedni. Kérdés, tényleg ezt jelenti-e a szeretet megélése. Akkor szeretjük Jézust, ha nem engedjük szenvedni? Akkor szeret, ha nekünk nem kell átélnünk nagyszombat mélységét? Szerintem inkább a szeretet teljessége az, hogy része a fájdalom, a könny. Hát sírjatok, ha muszáj!

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. március 10-17–i 89. évfolyam 7–8. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-​mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6118347173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
mevelet1516.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása