Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Csak magamban bízhatok, vagy számíthatok Istenre is?
Izgalmas kérdésekkel indult a Szólj be a papnak! őszi szezonja

Miért kell küzdenünk; mi az, amiért küzdenünk kell; csak magunkra számíthatunk-e, vagy Istenre is ezekben a küzdelmekben; és vajon egyfajta büntetés-e a küzdés, vagy amúgy is kellett volna küzdenünk, ha nem történik meg a bűneset? – ezek voltak a Szólj be a papnak! rendezvénysorozat őszi nyitóalkalmának alapfelvetései a Grundon október 2-án. Balázs Mihály görögkatolikus pap, Csáky László coach, tréner, Gombkötő Beáta evangélikus lelkész és Pintérné Tóth Ágnes református lelkipásztor kereste a válaszokat a budapesti szórakozóhelyen szép számban összegyűlt közönség körében.

Szöveg és fotó: Balczó Mátyás szolj_be_a_papnak_oktober2.jpg

Zila Gábor moderátor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetője kérdésére először Csáky László ragadott mikrofont, aki felhívta a figyelmet, hogy véges földi életünkben az a fontos, amit mi fontossá teszünk. Szerinte ebbe olyan is beletartozhat, ami mások számára egyáltalán nem fontos, az univerzum szempontjából pedig végképp nem. „A küzdés tehát szerintem önmagában nem fontos, a kérdés az, hogy amit a küzdésen keresztül fontossá tettünk, azt el tudjuk-e érni” – fogalmazott a tréner.

Álmok, vágyak, célok

Gombkötő Beáta elárulta, hogy ő alapvetően az álmaiért, a vágyaiért szokott küzdeni, ami véleménye szerint sokkal pozitívabb, mint hogy büntetésként fogja fel, és ezekért szívesen is küzd. De más érzéseiről is beszámolt a közönségnek: „Volt az életemnek olyan szakasza, amelyben nem voltak álmaim, vágyaim, akkor úgy éreztem magam, mintha meghaltam volna. Az életben maradásért úgy tudtam küzdeni, hogy újra lettek álmaim és vágyaim.”

Balázs Mihály szerint először is érdemes megvizsgálni, hogy mi az a cél, amelyért küzdünk, és hogy egyáltalán jó-e. Ha igen, akkor a következő kérdés, hogy a küzdés melyik formáját választjuk a cél elérése érdekében. Ezt egy sportos hasonlattal élve ki is fejtette: „Az olimpiára készülő sportoló már hónapokkal, évekkel korábban elkezd edzeni a nagy eseményre. Lemond olyan dolgokról, amelyek a nem sportoló kortársai számára természetesek, viszont mindezek után mekkora öröm számára az, amikor felállhat az olimpiai dobogóra! De ilyen lehet az álmatlan éjszakákkal, idegeskedéssel töltött készülés is egy vizsgára, majd az öröm, amikor sikerül abszolválni.”

Küzdeni valamiért vagy valami ellen?

„A küzdelemről nekem az jutott eszembe, hogy vagy valamiért, vagy valami ellen szoktunk küzdeni. Mostanában a közéletben sokszor valami ellen küzdünk, én jobban szeretek valamiért küzdeni” – mondta Pintérné Tóth Ágnes. Idősotthonban dolgozva ő sokféle küzdelemmel találkozik, és szerinte nagyon érdekes látni, hogy valaki az életéért, más pedig a haláláért küzd. „Eltérő motivációkkal, de az, hogy célja van ennek a küzdelemnek, nagyon fontos mozzanat” – hangsúlyozta a református lelkipásztor.

„Honnan tudhatom, hogy Isten mire hív, és mi a saját gondolatom? Hogyan tudom megkülönböztetni a saját utamat, célomat attól, ami az Isten célja velem?” – ez a kérdés már a közönség soraiból érkezett, amelyre elsőként Gombkötő Beáta egy konkrét esetet bemutatva világított rá, hogy miért kell óvatosan bánni a válaszadással e téren. Mint elmondta, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi lelkészeként találkozott egy olyan hallgatóval, aki úgy gondolta, Isten akarata, hogy rendőr legyen. Ezt a gondolatot erősítette benne, hogy a szülei nagyon szerették volna, hogy rendőr legyen, ezért az ő vágyukat tiszteletben tartva jelentkezett az egyetemre, és a sikeres fizikai felmérőt Isten akaratának tekintette. „Ugyanakkor nagyon rosszul érezte magát, két lelkész szabadította őt fel ettől a gondolattól, rámutatva, hogy ez a pálya számára kényszer, és ezután tudta otthagyni a szakot. Ha valaki nagyon konkrét választ tud adni arra a kérdésre, hogy mi az ember és mi az Isten akarata, azzal vigyázni kell!” – hívta fel a figyelmet az evangélikus lelkész, aki Loyolai Ignácot idézve hozzátette: ha vannak mély és erős vágyaink, azok közel visznek Istenhez.

 Megerősítés

„Csendesedj el bátran, és tedd fel magadnak a kérdést: mi vagyok én? Ha a válasz az, hogy legófanatikus vagy, akkor nyisd meg az ország legnagyobb legóboltját, elhívásod lesz, és jó leszel benne – fogalmazott Csáky László, majd hozzátette: – Isten szava a csend. Merjetek elcsendesedni! Amikor én elbuktam, heteket töltöttem a Himalájában. Csendben. Hazajöttem, és azóta az úton vagyok. El kell csendesedni, nem mintázatokat követni (például apa fogász, anya jogász, akkor én is az leszek), és a Jóisten megmutatja az utad. Ha nem hazudsz magadnak, sikeres leszel abban, amit igazán szeretnél, mert elhívásod van hozzá.”

Balázs Mihály arról beszélt, hogy volt egy meghatározó jel az életében: egyfajta újjászületés egy nehéz betegség után. „Miért is ne merült volna fel bennem annak a lehetősége, hogy ebben ott van a Jóisten keze munkája? A teológusképzésem minden évében volt egy olyan időszak, amikor azt mondtam, hogy összepakolok, és otthagyom az egészet. Ilyenkor aztán a körülöttem zajló történések formájában mindig kaptam egy megerősítő jelet, hogy tartsak ki, és folytassam. Azt mondom, érdemes segítséget kérni, imádkozni, Istent kérdezni, mert ezekre van, hogy előbb, van, hogy utóbb, de végül mindig megkapjuk a választ” – bátorított a görögkatolikus pap.

„Aki megmondja kívülről, hogy mi az ember útja, mi a célja, azzal tényleg vigyázni kell – csatolt vissza válaszában Gombkötő Beáta gondolataira Pintérné Tóth Ágnes, és személyes történetét a közönséggel megosztva elmondta: – Születésemkor beteg lettem, édesanyám pedig azt mondta az Úristennek, ha meggyógyít, akkor az ő szolgálatára ajánl fel engem. Zenésznek készültem, kántor voltam tizenkét éves korom óta. Ezt én úgy fogtam fel, hogy így teljesedik be az ígéret, a fogadalom, hogy kántorként szolgálom az Istent. Ő azonban nem így gondolta. Miután a zenei tanulmányaimat abbahagytam, egyre többen noszogattak a családban, hogy menjek a teológiára, én viszont azt mondtam, hogy nem. Aztán ebben az időszakban egy gyülekezeti csendesnapon kaptam egy igés kártyát, és akkor azt mondtam, hogy de, jelentkezem a teológiára. Amíg kívülről mondták meg nekem, hogy mi az Isten akarata, az nem az enyém volt, de az igéhez társuló gondolat által személyessé vált az elhívás, és jelentkeztem a teológiára.”

A Szólj be a papnak! következő, november 13-ai budapesti alkalmán a mesterséges intelligencia lesz a téma.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2818226957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr_1.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása