Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Büszkeség és hála

Most, tanévnyitáskor is érdekes lehet a kérdés, amellyel még a tanévzárás környékén szembesültem újra. A bizonyítványosztás után elindult a divat, sok büszke szülő kiposztolta gyermekének a kitűnő bizonyítványát a Facebookra. Erre bedühödött a másik oldal: páran a hármas körüli bizonyítványt tették ki. Arra hivatkoztak, hogy a gyerek értékét nem a bizonyítvány adja, és igenis lehetünk büszkék egy olyan gyerekre is, aki nem mindenből kitűnő. Abból, hogy én sem az első, sem a második táborba nem tartozom, sejthető, hogy mindkét felfogással kapcsolatban fenntartásaim vannak.

Szöveg: Hegedűs Attila 
erettsegi_bizonyitvanyok.jpg

Nem mintha nem lennék elfogult szülő – sőt nem is hiszek abban, hogy létezhet elfogulatlan szülő. Hát ki más szeresse korlát nélkül a gyereket, ha nem az, aki nemzette, szülte, aki végigkísérte fejlődését az első bőgéstől és pelenkától az érettségiig, diplomáig vagy esküvőig? Emelt fővel vagyok elfogult apa.

Mégse jutna eszembe, hogy világgá kürtöljem gyerekeim iskolai teljesítményét. Sem a tiszta kitűnőt, sem a kevésbé unalmasat. Egyszerűen azért nem, mert azt hiszem, az egész vita egy téves felfogás körül mozog.

KITŰNŐ? KÖZEPES?

Egy kitűnő bizonyítvány nem mutat meg semmit. Ugyanis lehet, hogy a gyerek a kisujjából rázta ki. Ha így van, akkor mázlista, de nincs rajta mit büszkélkedni – örüljünk, hogy neki ez ilyen egyszerűen megy! De lehet, hogy az ötös átlag mögött önkínzás, gyomorgörcsök, átsírt éjszakák, állandó bizonyítási kényszer és öngyilkossági gondolatok húzódnak meg. Isten őrizzen az ilyen kitűnő bizonyítványtól! És mi van, ha a jeles csak a csalásnak és ügyeskedésnek köszönhető? Arra is büszke lennék?

De az is lehet, hogy valaki eldönti, mit akar, és erejét nekifeszítve mindent megtesz azért, hogy elérje a célját – és ezért lesz kitűnő. Na, neki tudok szívből gratulálni. Ám a jegyek ezt már nem árulják el, egy színjeles bizonyítvány önmagában nem sokat jelent.
Épp erre jöttek rá sokan, akik „felvették a kesztyűt”, és elkezdtek nem kitűnő bizonyítványokat posztolgatni. Kihívás ez: vegyük észre, hogy a gyerekre nem csak a kitűnő bizonyítvány miatt lehetünk büszkék! Lehet, hogy egy becsületesen megharcolt hármas többet ér, mint egy lazán, kisujjból született, esetleg csalással elért ötös. Én is vallom: gyermekeim értékét nem a bizonyítvány adja!

A közepes bizonyítványokat posztoló szülőknek igazuk van, mégse követtem őket. Miért nem? Mert összekevernek két dolgot, akárcsak a kitűnő bizonyítványokat megosztók csapata. Először is: nekem is meggyőződésem, hogy minden gyermek – sőt minden ember – egyedi, különleges csodája Istennek, egyformán értékes. Nem azért az, amit tesz, vagy amilyen a bizonyítványa. Felnőttként nem a diplomák száma, a munkaórák vagy a jótékony cselekedetek száma teszi őt értékké, hanem a léte. Valami, ami adottság.

BÜSZKE VAGYOK VAGY HÁLÁS?

Sokszor gondolkodom azon a kifejezésen, hogy „büszke vagyok valamire”. Lehetek-e büszke a családomra, amelybe beleszülettem? Az anyanyelvemre, amelyen neveltek? Kisgyermekkori keresztségemre? Ötvenen túl is erős szálú hajamra? Végül is lehetnék, de minek? Mit tettem érte? Ajándékba kaptam őket, semmit nem tettem értük. Kicsit furcsán hangzik olyasmiért büszkének lenni, amit nem én alkottam.

Ilyen értelemben nem vagyok büszke se a családomra, se a magyarságomra, se a keresztyénségemre. Hanem hálás vagyok értük! Hálás vagyok, hogy volt egy család – nem tökéletes, de az enyém –, amelyik megadta felnövekvésem kereteit. Hálás vagyok, hogy van egy kultúra, egy nyelv és a Földnek egy szeglete, ahol otthon érezhetem magam. És hálás vagyok, hogy Isten már akkor kezébe vett, amikor én erről még semmit nem tudtam. Hálás vagyok, de nem büszke!

És a leghálásabb magáért az életért vagyok, amiért aztán tényleg semmit nem tettem. Megszülettem – ez talán az egyetlen passzív igealak, amely a hétköznapi nyelvben megmaradt. Nem én tettem, velem történt. Az élet végképp az ajándékok közé tartozik.

Minél többet gondolkodom, annál fontosabbak lesznek életemben ezek a kapott, ajándékszerű dolgok. Amikor bemutatkozom, elsőnek azt mondom el, melyik családból származom. Az adja meg életem alapját, amit készen kaptam. Gyermekeim ajándékok, létük miatt nem büszke vagyok, hanem hálás.

Hálás vagyok, pont. Valóban? Itt van vége a történetnek? Megkaptam az életet, a nyelvet, a hitet, és ennyi? Nem inkább most kezdődik az igazi kaland: mit kezdesz vele? Mert az ajándékba kapott élet eltelhet vagy elmúlhat. Ha elmúlik, semmi nem marad belőle; ha eltelik, a végén teli lesz szépséggel, tudással, ízekkel, színekkel, emberekkel, dalokkal, folytathatnám a sort. És egyáltalán nem mindegy, mivel töltöm meg, megtöltöm-e egyáltalán valamivel.

Hálás vagyok magyarságomért – de büszke a megtanult versekre vagyok. Hálás vagyok a családomért, amelyben felnőttem, de büszke arra a családra vagyok, amelyet feleségemmel mi teremtettünk meg. Hálás vagyok fiaim létéért, de büszke arra lehetek, amilyenné neveltem őket. A kérdés mindig ez: mit hoztál ki a kapott lehetőségekből? (Ugye nem baj, ha elmulasztott lehetőségeimet most nem sorolom? Azokból is van pár, nem vagyok rájuk büszke.)

JÓLVANAZÚGY?

Nem, egyáltalán nem mindegy, mi van a bizonyítványban. Nem azért, mintha a diák értékét mutatná meg – a diák értéke abban van, hogy Isten őt is szeretetből teremtette. Inkább azért, mert azt érzékelteti, hogy mit hozott ki ebből az ajándékból, hogyan áll hozzá a feladatokhoz, a világhoz; nyitott mindenre vagy megelégszik a „jólvanazúgy” szinttel. Persze azt mindenkinek magának kell tudni, mekkora erőt fektetett bele a munkába, de ha a túlélésre játszik, arra nem kellene büszkének lenni.

De ha érzi annak a súlyát, hogy feladatai vannak, ha van ereje megharcolni az ajándékul kapott élettel, no, akkor lehet az ember büszke – és legyen is! Nem hiszek abban a szerintem álvallásos hozzáállásban, amely nem engedi, hogy büszke legyek arra, amit megtettem – igenis, ennek van létjogosultsága, ha ott van mellette a hála is, hogy megtehettem. Hálás vagyok, mert kaptam életet, és büszke vagyok, mert jól tudok vele élni.

Vagy éppen ellinkeskedem. No, itt a baj. Igenis létezik olyan, hogy végtelenül hálás vagyok a gyermekemért, a létéért, de elmondom neki: nem igaz, hogy ebből vagy abból a tantárgyból nem tudnál jobban teljesíteni! Vannak kincseid, értékeid – használd őket! És ezzel nem fogom egy életre pszichoterápiára kényszeríteni.

Mert lehet, hogy a rosszabb jegyek mögött gyengébb képesség áll. De az is lehet, hogy valaki felméri az erejét, céljait, és azt mondja: ebből és ebből átlagos (közepes) leszek, hogy másból meg kitűnő lehessek. És olyan is van, aki valamire ráteszi az életét, tehetségét, pedig azt az iskolai bizonyítványban nem lehet osztályozni. Bárcsak sokakban meglenne ez a bölcsesség!

De szomorú, ha valaki önmagát minősíti úgy, hogy neki végül is mindegy, ő semmiben sem különösebben jó; ha direkt alacsonyra teszi magának a lécet. Ezzel dicsekedni?

Nem osztok meg tehát kitűnő bizonyítványt, nem hiszem, hogy az élet értékét ez mérné meg. És nem osztok meg közepeset sem, nem örülök, ha valaki önmagát, képességeit közepesre taksálja. Egyáltalán, a bizonyítvány – akár jó, akár nem az – csak akkor jelent valamit, ha tudjuk, mi van mögötte.

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. szeptember 3-10–i 88. évfolyam 35–36. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5218202645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása