Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Miért nem tudok jó(fej) lenni?

A jócselekedetek nem visznek közelebb az üdvösséghez a lutheri tanítás szerint, mert azt az ember kiérdemelni nem tudja, hanem ingyen, kegyelemből kapja, de a jó dolgokat azért kár kihagyni. Ha végiggondoljuk a napunkat, biztos lesz olyan momentum, mely arra figyelmeztet, hogy megint ellenállás volt bennünk egy jó, magas labda fogadásával szemben. Mit tehetünk, hogy fogadóképesek és nyitottak legyünk a jóra?

Szerző: Kinyik Anita | Fotó: Pixabay.com, Pexels.com
love-3365338_1280.jpg

A közömbösség, érdektelenség ma már általános jelenségnek mondható, következik ez megváltozott életformánkból, társadalmi és gazdasági berendezkedésünkből és egy sor egyéb, egymással összefüggő tényezőből. Ugyanakkor a „jóság síró vágya” (Ady Endre) mindannyiunkban dolgozik, elemi bennünk a vágy a jóra.

Magunkkal kapcsolatban azonban legtöbbször, mint valami elérhetetlen állapotra, úgy gondolunk a jóra; mint amiért még sokat kell dolgoznunk: meg kell változnunk, fordulnunk, jóvá kell válnunk. Pedig nem kell, csak lehet – és ez nagy különbség.

Jobban megértjük a lánglelkű, az ördöghöz tintatartót vágó, az íróasztalába a „Meg vagyok keresztelve” mondatot belevéső Luther Mártont, ha elgondolkozunk azon, hogyan szoktuk fölmenteni magunkat, ha embertársunk szükségét észrevesszük ugyan, mégsem sietünk segítségére. És itt nem kell extrém helyzetekre gondolni, sőt még talán az otthonunkból sem kell kimozdulni…

Jellemzően a „javulást” kevéssé tudjuk folyamatként elképzelni és jó értelemben „föladni”, Istenre bízni. Pál Feri atya egyik legendás kedd esti előadásában mondta, hogy sokan úgy hiszik, jót csak az igazán jó emberek tehetnek, és mivel magukat nem tartják annak, nem tesznek semmit, nem cselekszik a jót. Valamire várnak. Vagy valakire. Ha nagy számokban gondolkozunk, ennek a drámai következményei – például a környezettudatos szempontot kiemelve – rögtön érzékelhetővé válnak.

Az egy dolog, hogy – különösen húsvét előtt – várjuk a Megváltót, de Jézus a maga életével és cselekedeteivel épp azt hirdette, hogy nincs mire várni, most kell tenni (a jót), most kell igaznak lenni. Megrázó szembesülni vele, hogy a jó sokszor nem is kerül semmibe. Mert nem arról van szó, hogy irtó nehéz meglépnünk, hanem hogy valahogy kikerül a látóterünkből, nem vesszük észre.

Ami ingyen van, az, ugye, a fogyasztói logika szerint nem is ér túl sokat… Pedig a vágyott, a bennünket és embertársainkat gyógyító jó sokszor ingyen van – ahogy a legtöbb jó dolog az életben.

Ingyen van a (jó) levegő, alapvető éltető elemünk. Ingyen van a természet, ahol csendre lelhetünk, töltekezhetünk – és talán egyre inkább kezdjük belátni, hogy ez az „ingyen” mennyire drága… Ingyen van a mosoly – amelyet meg lehet tanulni aktuális érzelmi állapotunktól függetlenül működtetni. Mert a mosoly lényege a kapcsolódás. A mosolyban tudatom a másikkal: látlak, észreveszlek, és örülök, hogy vagy. A mosoly lehetőség az önfeledtség és összetartozás megélésére. A mosoly továbbgörbülő változata a nevetés, mely még inkább összehoz. Jó példa erre, amikor a gyerekek idétlenkednek, a szülő pedig felemelt mutatóujjal közeledik, csendre intve őket. Ha engedi, a nevetés ráragadhat, és kiemelheti pár önfeledt pillanatra fontoskodó szerepéből. Miért hagyná(nk) ki?

pexels-alexander-dummer-1912868.jpg

Ingyen van, de kérni kell a leleményes szeretetet, mely segít a lényegre fókuszálni, felülemelkedni a bagatell hétköznapi szituációkon és eredeti, személyre szabott, helyzethez illő megoldásokra találni. A leleményes szeretet intuitív. Befelé kell hozzá fülelni. Elsőként rendre a jól megszokott sematikus válaszok és sokszor lejárt lemezek érkeznek el hozzánk. (Kinek mi, de tipikus például a „nem vagyok elég jó”, „nekem semmi nem sikerül”.) De ha jól fülelünk, mélyebbről egy másik hangot is meghallhatunk. Ennek a benső hangnak a kihangosítása és követése voltaképp életfeladatunk.

De konkrétabb, pozitív benső visszhangokat is kihangosíthatunk. Jellemzően ugyanis fukarkodunk például a pozitív visszajelzésekkel és a másik dicséretével. Pedig ha valakinek akár csak egy csekély figyelemmel tálalt pozitív észrevételt mondunk, láthatjuk, hogy felragyog az arca. Ez önkéntelen reakció, mely előbb jön, mint ilyen esetben akár a dicséretet hárító válasz.

Fontos azonban azt is látni, hogy hétköznapi etikai döntéseink sokkal összetettebbek, mint egykor a kevésbé felgyorsult, átláthatóbb közösségi együttélési formákban voltak. Említhetjük itt például adakozási és vásárlói szokásainkat. Kinek adom a pénzem, kit támogatok, és mire voksolok ezzel a (rutin)tevékenységemmel? Képes vagyok időt és energiát áldozni egy jobb döntésért? – kényelmetlen kérdések ezek.

A kényszeres megfelelni vágyás, a „jógyerekes” jóság persze nem feladatunk, korántsem nyerő programként fut sokakban. A lelkiismeret szabadsága viszont szabaddá tesz a jó cselekvésére. És arra is, hogy adott esetben meghúzzuk határainkat. Szakmabeliek mondják, hogy ezt mennyire fontos (lenne) megtanulniuk például a szociális szférában dolgozóknak, de említhetjük itt az olyan hivatásokat is, mint a tanároké, az orvosoké, a lelkészeké vagy akár a szülőké. Senkitől nem elvárható a 0–24-es szolgálat. Kulcsfontosságú, hogy az emberekkel foglalkozók szakmai támogatással, önismerettel, saját szükségleteik figyelembevételével végezzék munkájukat, hogy elkerülhető legyen a korai kiégés, amikor már senkinek nem tudnak adni. „Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe” (2Thessz 3,13) – írja Pál apostol. Ehhez azonban alapvető – adott esetben külső segítség igénybe vétele mellett – a megfelelő öngondoskodás: hogy adjunk magunknak is. Így nagyobb eséllyel nem mulasztjuk el a jót, ugyanis csak töltött tankokkal lehet – Gary Chapman amerikai író, terapeuta kifejezésével élve – mások szeretettankjának töltésére vállalkozni.

Az elmulasztott (jó) ellentéte a megtalált, megragadott jó, egy olyan (jó) dolog, amellyel él az ember. Ha élünk valamivel, akkor alapvető, hogy jelen legyünk, hogy ne a múlton rágódjunk, ne a jövőn aggodalmaskodjunk, hanem merjünk szállást venni az „itt és mostban”, merjük elviselni annak minden nehézségét, bizonytalanságát, és merjünk rá lehetőségként tekinteni.

Mindehhez saját hatóerőnkben is bíznunk kell. „Ezért tehát attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen megismerjétek az ő akaratát minden lelki bölcsességgel és belátással, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek Isten ismeretében.” (Kol 1,9–10) Lehet kérni mindennap, hogy Isten átformálja érzéseinket, gondolatainkat, és adjon új emberséget. A jó el nem mulasztása tehát a hit ajándéka, vagyis ha erősíteni próbáljuk istenkapcsolatunkat, az magával hozza majd a nagyobb éberséget a jóra, a magunk és mások szükségleteire, és görcsös erőfeszítések helyett magától értetődővé válhat a jó irány követése. Mert a jót mind megérdemeljük.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4718107528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása