Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Legenda a Nagy Neurotipikusról
Április 2. az autizmus világnapja

„Miért van ma annyira sok eltérő fejlődésű gyerek? Miért szenved annyi ember egyedül? Sokan sokféleképpen magyarázzák ezt. (...) Az viszont tény, hogy régen az emberek közösségekbe kapaszkodtak össze. (...) Az esetleg valóban szerényebb képességűnek is találtak feladatot. Lehet, hogy viccelődtek vele, de nyilvánvaló volt, hogy ő is a közösség része, ezt senki nem vonta kétségbe.”

Szöveg: Füller Tímea ǀ Fotó: Freepik.com
happy-handicapped-man-wheelchair-spending-time-with-friends.jpg

Van valahol egy személy, akinek mindig pontosan elég és megfelelő az étel a menzán. Aki nála kevesebbet fogyaszt, az finnyás vagy válogatós. Aki többet, az beles, zabálós, falánk.

Van egy illető, akinek ideális a tananyag mindig minden tantárgyból. A kevesebbet teljesítő a lusta, trehány, esetleg a buta. A többre vágyó stréber, zseni, esetleg okostojás.

Létezik az is, akire éppen megfelelő a konfekcióméret. Akire úgy illik, mintha ráöntötték volna, az rendben van. Akin lötyög, az girhes, sovány, nyeszlett, alultáplált, sőt piszkafa. Akire szűk, az dagi, húsos, kövér, túltáplált, hájpacni.

A sort folytathatnám, de talán már sikerült mindenkit megbántanom. Ugye? Nem szerettük meg ezt a tökéletesen formába illő valakit, a Nagy Neurotipikust, vagyis a minden tekintetben „normálist”. Mind eltérünk tőle itt-ott. Van, aki a forró teát szereti, és akad, aki a hidegért rajong. Egyesek olvasni szeretnek, másokat a számok világa érdekel inkább. Akad, akit a sorozatok nézése kapcsol ki, másokat a séta, a sport, a zene vagy éppen a csend. És bár énekelhetünk együtt, lesz olyan, akinek ez többet jelent, másoknak meg kevésbé szerez majd ez örömet.

A Nagy Neurotipikus tehát olyan ritka, mint a fehér holló, az biztos.

Miért van ma annyira sok eltérő fejlődésű gyerek? Miért szenved annyi ember egyedül? Sokan sokféleképpen magyarázzák ezt. Nem tudom, mekkora szerepe van benne a környezetszennyezésnek, a génmódosításnak, a rengeteg mesterséges anyagnak, amely a szervezetünkbe kerül. Az viszont tény, hogy régen az emberek közösségekbe kapaszkodtak össze. Együtt – kalákában – végezték az egyhangúbb vagy nehezebb munkákat, közben meséltek, énekeltek. Itt aztán kiderült, hogy az egyik gyorsabb, a másik erősebb, a harmadiknak ügyesebb a keze, a negyedik szépen tud mesélni, az ötödik csodálatos hanggal van megáldva. Az esetleg valóban szerényebb képességűnek is találtak feladatot. Lehet, hogy viccelődtek vele, de nyilvánvaló volt, hogy ő is a közösség része, ezt senki nem vonta kétségbe.

Ma mindenki individuum, egymaga egy egység. Nem egy közösség részeként gondol magára, csak az ő személyes kiteljesítése a cél. Márpedig ha csak individuumok, egyéniségek vagyunk, akkor „mi közöm hozzá, hol van a testvérem?” Vagy ahogyan a Bibliában olvassuk: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4,9)

Így nem meglepő, hogy nem haladunk együtt. Pontosabban: hogy csak látszólag próbálunk együtt haladni a gyerekekkel. A tananyagot sokan leadják, a tanulók meg nem veszik fel. Hála érte, hogy ismerek még olyanokat, akik megtanítják a gyerekeket. Addig ismétlik, amit kell, úgy segítik őket, míg a tudás valóban a sajátjuk lesz a lurkóknak. De tényleg inkább ők a kivételek.

Néha elszomorít az is, hogy alig van egyházi iskola, amely az átlagos – vagy az alatti – képességű diákokat várná. Ha őket elhanyagoljuk, akkor is fel fognak nőni – no de mire? Ismerek tizennyolc éves rokkantnyugdíjasokat, akik csak autisták, de sehol „nincs rájuk szükség”. Szomorú tény, hogy egy nemrég látását veszített gimnazista lány, aki egyébként kiváló képességű és szorgalmas is, azt a pályaválasztási tanácsot kapta, hogy legyen masszőr, zongorahangoló vagy fazekas. Miközben ő ügyvédnek vagy orvosnak szeretett volna menni, és ezért nyolcadik óta latinul is tanult.

A Biblia sok apróságra is felhívja a figyelmet az emberek egymáshoz való kapcsolatáról. Például elmondja: „Siketet ne szidalmazz, és vak elé gáncsot ne vess…” (3Móz 19,14; Károli-fordítás) Erről azt hinnénk, hogy nagyon alapvető. Ám néhány éve éppen ebben a témában végzett kutatást egy ismerősünk, és az derült ki, hogy a gimnáziumok tanárai és tanulói sem igazán tudtak mit kezdeni a látás-, illetve hallássérült diákokkal. Sok érintett beszámolt róla, hogy bántalmazó, kirekesztő viselkedés elszenvedője volt. És most még csak említést sem tettünk a nehezebben felismerhető „fogyatékosságokról”.

Erősen idézőjelbe teszem ezt a szót, hiszem magam is nevelek egy autista gyermeket, és tanítok több olyat, aki hiperérzékeny, figyelemzavaros, hiperaktív, olvasási nehézségekkel küzd. Mellesleg a Down-szindrómások is eltérő képességűek, a mozgáskorlátozottak meg egyáltalán nem biztos, hogy agyban gyengék, még akkor sem, ha a beszédük nehezen érthető. Szóval van miben fejlődnünk, van miben fejlődnöm.

Valaki hajlandó csatlakozni, hogy belelássunk együtt, miképpen válhatna a világ a közös ég alatt egyre inkább közösséggé az eltérő fejlődésű embertársainkkal?

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3718083690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr_1.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása