Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Isten szava?

Pár hónapja kaptam egy e-mailt. Írói azt szerették volna felmérni, hogyan gondolkodom arról, hogy Isten igéjének nevezzük a Bibliát. Rögtön adtak is két válaszlehetőséget, sőt rögtön el is helyeztek engem az egyik rekeszben. Elkezdtem gondolkodni a válaszon, de rájöttem, hogy sem kérdésfeltevésükkel, sem a készen kapott megoldási lehetőségekkel nem tudok mit kezdeni, és – Hobóval szólva – ha rossz a kérdés, nem jöhet jó válasz. Bocsánat a levél íróitól, de tényleg ezt éltem át.

Szerző: Hegedűs Attila

sixteen-miles-out-l-mnqn89i2s-unsplash.jpg

Ugyanakkor az alapkérdés izgalmas: mit jelent, ha Isten igéjének hívjuk a Biblia szavait? Megpróbálok valamiféle választ adni erre, amely messze lesz a teljességtől, de talán segít közelebb lépni hozzá. Előtte azonban hadd meséljek el két történetet.

Körtőskalácsbeszéd

Egyszer álmomban nagy közönség előtt kellett beszélnem. Ez lelkészként és tanárként nem meglepő, de akkor az volt a feladatom, hogy arról beszéljek, amiről akarok, ami teljesen belülről fakad, nincs semmiféle igeszakasz vagy téma megadva.

Nagy buzgalommal mentem föl a pulpitusra, hogy „kiöntsem lelkemet”, és elkezdtem beszélni. És miközben álmomban szónokoltam, elkezdtem érezni, milyen ócska, unalmas, sablonos szólamokat pufogtatok, olyan igazi „Oravecz Coelho módra”. A Szeressük egymást, gyerekek! című sanzon mély filozófiai elmélkedés volt ahhoz képest. Mint a kürtőskalács: középen a semmi, körülötte ott a máz. Annyira kínos volt, hogy felébredtem, és hangosan felröhögtem: na tessék, ennyit ér a műveltség és a szónoki készség – ennyi telik belőlem, ha csak magamból merítek…

A másik élmény akkor ért, amikor hallottam lelkészt úgy prédikálni, hogy azt éreztem, tűpontosan visszaadja az egyház hivatalos tanítását, tökéletesen igaz minden szava, csak éppen lepereg rólam, amit mond, mert nem érzem mögötte őt magát, az igehirdetőt saját harcaival és ráismeréseivel. Amilyen nevetséges, ha csak önmagamról beszélek, és nem Isten üzenetéről, olyan szomorú, ha Isten üzenete steril módon, élettelenül hangzik el.

Találkozás az igével

Hol van hát az a valóság, amely Isten szavává tesz egy könyvet, a Bibliát? Hadd meséljem el, mi történik velem jó esetben, ha találkozom az igével.

Amikor elolvasok egy bibliai szakaszt, a legjobb, ha a következő kiáltás hagyja el torkomat: „Most akkor mi is van?” Nem értem, nem tudok vele mit kezdeni, azt sem tudom, van-e közöm hozzá. Ez nem a Szentírás kritizálása, nem kekeckedés, hanem annak felismerése, hogy én 21. századi olvasóként egész más kultúrából jövök, idegen számomra.

Elolvasom még egyszer. Lehet, hogy egyes mondatokat sem értek, a nyelvtan szintjén. Jézus szerencsére nagyon érthető, szikár mondatokban fogalmazott, mint egy Hemingway-novella hőse, de például Pál apostol tudott olyan mondatokat írni hevében, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre meg tudja mondani, mi benne az alany és az állítmány.

Ha tisztáztam, még akkor sem mindig értem, miről szól. Elolvasom a megelőző és az utána következő pár verset. Esetleg a teljes fejezetet. Talán az egész könyvet – egy páli levél nem hosszú, nem vesz el túl sok időt. Megnézek más fordításokat, vagy utánanézek a szakirodalomnak. Próbálom megfejteni a költői képeket, magam elé képzelem az első olvasót. Megkeresem az évezredek hagyományait is, a hitvallásokat, amelyek ugyanennek a harcnak a termései.

Még mindig nem biztos, hogy értem, mit akar mondani a szentíró, miért mondja, és mi közöm nekem az egészhez. Talán még fel is háborodom: hogy lehet ilyet mondani? De nem dobom a sarokba. Biztos vagyok benne, hogy értetlenségem oka nem a szövegben, hanem bennem van. Nem a Biblia mond értelmetlen vagy rossz dolgokat, inkább én nem jutottam még el odáig, hogy összerakjam a képet. Küzdök és kérdezek, utánanézek, ülök felette, tűnődöm rajta autóvezetés, séta vagy az uszodában hátúszás közben is.

És egyszer csak elkezd derengeni valami, déjà vu-m van: hiszen ezek a szavak épp arra a kérdésre adnak választ, amelyeket én is feltettem már, csak másként, más szövegkörnyezetben! Hiszen tényleg nekem és rólam szól! A kétezer éves szöveg elkezd üzenetté válni – már nem távoli gondolat, hanem olyasvalami, amit Isten mond nekem. Elkezdem Isten szemén keresztül látni önmagamat, a megváltást, emberi kapcsolataimat, életemet és halálomat, mindent…

Küzdelemre hív

Persze lehet, hogy valamit csak évtizedek múltán értek meg. Lehet, hogy valamit máshogy értek most, mint tíz éve. És van, amit soha nem fogok megérteni. De nem ez a fontos.

Értitek? Az, hogy a Biblia Isten igéje, nem azt jelenti, hogy mindenre előre készen megadja a választ, hanem azt, hogy erre a küzdelemre, keresésre kényszerít. Mert itt tényleg jó értelemben vett kényszerről van szó.

Volt már olyan, hogy a harmincadik oldalon eldobtam egy remekművet, mert nem tetszett, untam, és ezt nyugodtan meg is tehettem, nem volt erkölcsi kényszer, hogy muszáj végigolvasni (kivéve a kötelező olvasmányokat, bár a feleségemen kívül senkit nem ismerek, aki mindet végig is olvasta volna akkor, amikor kötelező volt). Egy irodalmi alkotással megtehetem, hogy azt mondom, vacak, nem nekem szól, nem érdekel. Isten igéje épp attól más, hogy nem hagyja meg ezt a kiskaput – nem engedi, hogy ne küzdjek vele.

Jákób harca jut eszembe (1Móz 32). Amikor évtizedek múltán hazatér, retteg, hogyan fogadja majd bátyja, Ézsau. Egyedül marad egy patakparton, amikor egy különleges Valaki elkezd birkózni vele. A hagyomány magát Istent vagy Isten angyalát látja a titokzatos alakban, aki nem hagyja békén. Hajnalig harcolnak, végül Jákób megsérül, élete végéig biceg, de áldást és új nevet kap: Izrael lesz a neve.

Engem a Szentírással való találkozás erre a harcra emlékeztet. És felteszem a kérdést: mi lett volna, ha Jákób kikerüli ezt a Valakit, és azt mondja, nem érdekli? Vagy mi lett volna, ha egyszerűen megadja magát, és – boksznyelven szólva – az első ütés után „kifekszik”? Válhatott volna-e áldássá, egy nép atyjává?

A Biblia nem azért Isten igéje, mert szóról szóra bemagoltatja velem, mit kell hinnem – az üzenet nem készre formázott, pdf-formátumú szöveg, amelyet feltöltünk agyunkba, mint egy pendrive-ra. A Biblia sokkal inkább azért Isten igéje, mert a vele való közösségre, találkozásra, „harcra” kényszerít – olyan küzdelemre, amelyben akkor nyerek, ha ő győz le engem, hogy lassan lemálljanak rólam szilárd véleménynek hitt előítéleteim, általa megváltozzon világlátásom és egész életem. Ezt hívjuk vallási nyelven megtérésnek.

Egyébként érdekes az is, hogy megmaradt az ige kifejezés. Más nyelvek Isten szaváról beszélnek (Wort Gottes). Az ige szó a régi magyar nyelvben is ilyesmit jelentett, de ma már csak egy szófaj megnevezésére használjuk. És ennek a szófajnak, az igének a tartalma: „cselekvést, történést, létezést kifejező szó”. Vagyis Isten szava azért is Isten igéje, mert cselekszik, csinál velem valamit, és engem is aktivitásra hív: olvass, érts, keress, kérdezz, ne hagyj nekem békét!

Mit jelent hát, hogy a Biblia Isten igéje? Azt, hogy általa Isten „küzdelemre” hív: harcolj a szöveggel, harcolj saját előítéleteiddel, fogadd el, ha Isten megváltoztat általa – és ne hidd, hogy kész választ kapsz, se azt, hogy nem rólad szól! Jézus nem papagájoknak, hanem tanítványoknak hív bennünket. De abból nem enged…

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2617926213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

bonhoeffer.png

banner_kitelepules.png

 




Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása