Kötőszó

Szerző: Homoki Pál

Kezdjük azzal, hogy az eredeti témafelvetés szinte szóba sem került. Nem beszéltünk az egyházak anyagi helyzetéről, az egyházi intézmények, különösen is az oktatási intézmények finanszírozásáról. Nem beszéltünk arról, hogy miből és mennyiből él egy pap vagy lelkész, miből és mennyiből gazdálkodik egy gyülekezet, mennyire gazdag vagy szegény az egyház. Szóba sem került a vatikáni szerződés, az egyházak és a magyar állam stratégiai megállapodásai, maga az egyházfinanszírozás. Beszéltünk azonban az egyház feladatáról, küldetéséről, társadalomformáló szerepéről, a vele szemben megfogalmazott kritikákról, elvárásokról. Beszéltünk arról, hogy politizál-e az egyház, nem a köznapi szóhasználattal élve, hanem az eredeti görög szó jelentéstartalma szerint, vagyis alakítója-e a közösség életének, sorsának, véleményének.

Az embereket még mindig érdekli az egyház

Érdekes felismerés volt ez ott a vita hevében, amelyre nem csak a sokszorosan telt házas alkalom létrejöttéből lehetett következtetni. Miközben repkedtek a megszokottól messzemenően eltérő megállapítások – például hogy a jézusi tanítványi kör „őskommunisztikus” társaság volt, vagy hogy az egyházban semmi szükség demokráciára, ellenben teokráciára igen, továbbá hogy Gandhinak az volt a baja a keresztényekkel, hogy nem keresztények –, aközben az az érzés töltötte be a teret, hogy az embereket nagyon is érdekli, mi az egyház, és igenis szeretnék szeretni az egyházat.

Szeretnék szeretni, miközben kritizálják, és sok mindent számonkérnek rajta, mégis adnának a véleményére, és tartozni akarnak hozzá. Tudom, meredek kijelentés ez, főleg néhány közösségi oldal kommentáradatát átolvasva, miszerint az „álszent, ingyenélő, dőzsölő, szégyentelen csuhásokra semmi szükség”. Mégis ott, akkor ez volt érezhető: az emberek szeretnék szeretni az egyházat. Még azok is, akik nem tartják magukat hívőnek, szeretnék, ha az egyház közelebb jönne hozzájuk. Szeretnék látni az egyház 21. századi társadalmi reakcióit, szeretnék hallani válaszait. Amikor felteszik a kérdést, mi az egyház véleménye a homoszexualitás vagy az abortusz kapcsán, amikor szóba kerül a demokrácia kérdése az egyházon belül vagy katolikus körökben a demokrácia hiánya, amikor el kell mondani, hogy nemcsak felülről, de alulról építkező, választott tisztségviselőkből álló egyházszervezet is létezik, akkor érzi az ember, hogy egyrészt nagyon sok tévképzetet kell még eloszlatnunk, másrészt, hogy szinte tapintható az érdeklődés. Fura érzés ez, hiszen mi, egyházi emberek folyton a közönyről, az érdektelenségről, az elutasításról beszélünk, ezt éljük át, sokan ebbe keserednek bele. Itt pedig szembejött a megtestesült lelkesedés és – az előzetesen várt torokszorongató vita és „vérpatakok fakadása” helyett – a kíváncsiság és a rácsodálkozás.

Az érdeklődés mellett azonban ott vannak az elvárások is

Elvárásként fogalmazódott meg, hogy az egyház végezzen sokkal kiterjedtebb szociális munkát, amiben tudja, segítse a rászorulókat, lépjen fel a kilakoltatások ellen, vegyen részt a felzárkóztatásban, a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásában. Az egyház vállaljon nagyobb szerepet az abortuszok megelőzésében, propagálja intézményeiben a biztonságos szexualitást a fiatalok körében, adjon több teret a nőknek és a laikusoknak.

Mialatt ilyen és hasonló reflexiók, elvárások fogalmazódtak meg, végig az járt a fejemben: rendben, az egyház közelítsen a 21. századi elvárásokhoz, ne zárja ki magát, hiszen most ebben a társadalomban, a jelenkor emberének kell hirdetnie Krisztus evangéliumát, és ehhez meg kell szólítania a jelenkor emberét – de miért csak az egyház közelítsen?! Miért nem közelít, de legalábbis indul el a túlpartról a másik fél is, ha láthatóan mindketten áhítják azt a bizonyos találkozást? Kétségkívül nagyon sok párbeszédre, imádságra, együttgondolkodásra van szükség, hogy választ tudjon adni például a katolikus egyház arra, miért tiltja az óvszerhasználatot olyan afrikai országokban, ahol a felnőtt lakosság több mint harminc százaléka HIV-fertőzött. Ott ez sokszorosan is, konkrétan élet és halál kérdése. Ilyen és ehhez hasonló kérdés pedig rendkívül sok van; a 21. század futószalagon termeli őket. De megválaszolandó kérdései a másik félnek is vannak! A hihetetlen mértékű társadalmi önzés, az egoizmus, a harácsolás, az emberi kizsákmányolás, az individuum mindenek elé helyezése, a békétlenség, a háborúk, a teremtett világ totális kiszipolyozása, a Föld tönkretétele olyan globális problémák, amelyek tükröt kell, hogy tartsanak a mai kor minden embere, az össztársadalom elé, és a válaszokkal ott is adósok. Megtalálásukban pedig lehet, hogy pont az egyház kincse, a hirdetett evangélium segíthet.

Változtasson-e az egyház, és ha igen, miben és milyen mértékben?

Továbbra is fenntartom a vita hevében született hirtelen megfogalmazásom, miszerint az egyház közvetítő szervezet, amelynek küldetése, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse mindig, mindenütt, minden időben, és a jézusi evangéliumból fakadó értékekkel jobbá tegye a világot. Hiszem és vallom, hogy nem vagyunk pusztán szolgáltatóegység, és vallom magam is, amit a vita során katolikus vitapartnerem is megfogalmazott: ami Jézus Krisztustól származik, semmilyen formában nem képezheti alku vagy vita tárgyát. Ellenben életidegen, mozdíthatatlan sziklatömb sem lehetünk.

Meggyőződésem, hogy sokkal több párbeszédre és akár ideológiai alapú vitára, néhol falbontásra lenne szükség, és nem tartom kizártnak némely ponton nemcsak az egymásra csodálkozást, de akár az egymásra találást sem. Ehhez láthatóan most is várják az egyház szavát, mert szavának súlya van, nem zárkózhat be, nem lehet életidegen, nem mondhat le egyetlen keresőről sem, hiszen küldetése, hogy Jézus Krisztus nyomán az egyetlen elveszettnek is utánamenjen.

Borítókép: Facebook.com/Szólj be a papnak!