Kötőszó

Zaj és csend. Melyik kínál lehetőséget az Istennel való találkozásra? Mi jellemző a gyógyító emberekre? Hol lakik az Isten? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ.

Szerző: Percze Sándor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Diakóniai Képzési Központjának adjunktusa

„Mesélik, hogy szerzetesnek állt három egymással baráti viszonyban lévő aszkéta. Az első közülük azt választotta, hogy kibékíti azokat, akik egymással harcban állnak, amint az Írás mondja: »Boldogok a békességszerzők…« (Mt 5,9) A második a betegeket látogatta, a harmadik pedig elment, és a csendességet gyakorolta a sivatagban. Mármost az első, bár sokat fáradozott az egymással küzdő emberekért, sokakat nem tudott meggyógyítani. Megcsömörlött, s elment ahhoz, aki a betegeket gondozta. De azt kellett látnia, hogy rajta is a csüggedés vett erőt, s neki sem sikerült maradéktalanul teljesíteni az Úr parancsát. Összebeszéltek hát ketten, és elmentek, hogy megnézzék a remetét. Elmondták neki gyötrelmeiket, s kérték, hogy ő is mondja el, mire jutott. Rövid hallgatás után a remete vizet öntött egy tálkába, s így szólt: »Nézzétek a vizet!« Azt látták, hogy a víz kavarog. Kicsivel később újra szólt hozzájuk: »Nézzétek, hogy lenyugodott a vízfelszín!« S amint belenéztek a tálba, mint egy tükörben látták saját arcukat. Akkor így szólt hozzájuk: »Így van ez azzal, aki az emberek között él. A zaklatottságtól nem látja saját bűneit. Amikor azonban csendességbe vonul, főként, ha sivatagban teszi, akkor felfedezi saját hiányosságait.«” (Olvasható A paradicsom könyve – Tematikus apoftegma gyűjtemény I. című kötetben. Fordította Baán Izsák, kiadták a Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék, 2020.)

A ZAJ DIKTATÚRÁJA

A csönd ereje című könyvben, amelyben Robert Sarah római katolikus bíboros és Nicolas Diat beszélget, a bíboros a zaj diktatúrájának nevezi a kort, melyben élünk. Ezzel a kifejezéssel tömör, de pontos diagnózist ad a fogyasztói társadalom kultúrája által formált világról.

Az egyén birtoklási igényeinek felkeltésére és kielégítésére alapozott rendszerben nincs megállás. A közlekedési eszközök földön, vízen és levegőben éjjel-nappal szállítják egyik pontból a másikba az újabb és újabb árucikkeket. Az ebből fakadó zaj a természet csendjét és az ember életminőségét jelentősen károsítja.

A fogyasztói kultúrában a pihenés, a szórakozás és a kikapcsolódás is árucikké vált, amelynek megszerzéséért és élvezetéért nagyon sok pénzt fizet az élményre vágyó társadalom. Ez az ember belső összeszedettségének eltompulását okozza. A zaj diktatúrája alatt szenved a világ: a természet és az emberi lélek.

A diktatúra elnyomás. A zaj diktatúrája a csend szisztematikus elfojtására irányul. Mintha egyenesen kényelmetlen lenne manapság csendben lenni, hallgatni. Hiszen az élmény, a megtapasztalás – amelyet oly nagyon keres e kor – elsősorban nem belső felismerések megszületését jelenti, hanem külső, látványos eseményekben való részvételt. Valamint annak a szociális médiában való posztolását…

A diktatúra behódolásra kényszerít. A zaj diktatúrája a beszéd, a közlés és az akciók előtti kényszeres behódolást erőlteti az Ige egyházára. Azt a hamis látszatot fogadtatja el vele, hogy csak ezek az egyedül érvényes és hatásos médiumok e világban. És csak az találhat visszhangra, befogadásra, ami ezeken keresztül jelenik meg. A közléskényszer szükségszerűen locsogáshoz vezet; a figyelemfelkeltő akciók látványcselekvésekhez. Mindkettő a hitelesség ellensége.

A diktatúra kísértés. Kísértés arra, hogy az egyén vagy egy közösség egy erőszakos csoport által kijelölt egyetlen irányba mozduljon. A zaj diktatúrája azzal kísérti Isten gyermekeit, hogy szakadjanak el a csendtől, és hasonuljanak a világhoz. Szavaik és cselekedeteik olyanok legyenek, mint a világéi. Reklámokkal és reklámarcokkal. Kampányokkal és kampányarcokkal.

A kísértésben az a legfondorlatosabb, hogy látszólag jót és előnyt kínál. A zaj diktatúrájának kísértése, hogy azt sugallja: az állandó mobilitás, a figyelemfelkeltés, a szóbeli közlés és külső eseményszerűség adják a nagy lehetőséget az evangélium hirdetésére. Mivel tömegeket lehet velük elérni. Ezzel elfordítja a figyelmet a személyes kapcsolatokról. Az egyének közötti találkozás és összekapcsolódás látszatát kelti.

ÉLET A CSENDBEN

A bevezetőben leírt történet számomra az egyház és a teológia csendben való gyökerezettségét mutatja meg. A világ megjobbításának legnemesebb és legmélyebb vallásos szándéka csupán tiszteletre méltó humánus törekvés marad csend nélkül. A történet nem ítéli el, nem bagatellizálja, főleg nem vitatja el a világ felé való szolgálat alapvető fontosságát. Csupán azt a tényt tárja elénk, hogy csend nélkül ezek szükségszerűen „megcsömörléssel” és „csüggedéssel” végződnek.

A csend olyan, mint a tálba öntött víz. Idővel szép lassan kisimul, és olyan tükörré válik, melyben a szemlélő önnön arcát pillanthatja meg. Vagyis a csend önismerethez vezet. Aki csendben van, találkozik önmagával és az Istennel. Ez a találkozó először igencsak keserves, hiszen a csend nem az egónkat magasztalja, hanem a gyengeségünkre mutat rá. Ahogy a történetbeli remete fogalmaz: bűneinket és hiányosságainkat mutatja meg. A csend a lelkiismeret tere vagy szócsöve. Aki teret enged a lelkiismeret belső hangjának a csendben, Isten színe elé állítja magát. A legcsodálatosabb találkozást élheti át.

Az emberek közötti és az embereknek való szolgálat zaklatottsággal jár. Olyan tevékenység, mely szükségszerűen elfordítja a figyelmet önnönmagunkról. Jól ismerik e törvényszerűség igazát a segítő hivatásban álló ápolók, orvosok, tanárok… és lelkészek. Mindazok, akik az emberek testi-lelki gyógyulásáért, békességéért fáradoznak, tudják, előbbutóbb olyan alapvető energiák vesznek el a szolgálóból, melyek mélységes belső ürességet és fásultságot hagynak maguk után. A modern pszichológia kiégésnek nevezi ezt a jelenséget, a lelkiségi irodalom pedig a spirituális csend hiányának.

A csendben élő, csend-életet élő emberek mindig gyógyító emberek. Olyan valakikké válnak – szinte akaratlanul –, akik fel tudják emelni megfáradt, megfásult, kiégett testvéreiket. Nem azért, mert jobbak náluk, vagy mások. Csupán azért, mert bejárták azokat a belső utakat és útvesztőket, amelyeket a mindig kifelé figyelőknek egyszerűen még nem volt lehetőségük bejárni. Belülről sugárzó emberek, akiknek egész lénye, magatartása Isten jelenlétének hordozója. A csend emberei idegenvezetők. Isten és a lélek felségterületére vezetik a hozzájuk fordulókat.

A történet csendességet gyakorló remetéje egészen más életformában él, mint másik két barátja. Az életét a csend gyakorlásának szentelte. Ez radikálisan más életforma. Látszólag nem segítő életforma, látszólag nem aktív életforma, valójában mégis segítő és aktív élet. Csak más a kiindulópontja, és más a célja. Magától adódik a kérdés: a zaj diktatúrájában Isten embereinek és Krisztus mai követőinek nem jelenthet-e a csendben való elmélyülés egy olyan keskeny ösvényt, melyen nem sokan járnak ugyan, de amely mégis az életre vezet? (Mt 7,13–14)

ISTEN CSENDJE

A Szentírás szavai, képei és történetei Istent a csendben lakozóként festik az olvasó elé. A teremtés kezdetén, mielőtt elhangzik az „ekkor ezt mondta Isten” (1Móz 1,3), csend van. Ez a csend sötét és tér nélküli, de Isten Lelkének lebegése járja át és élteti. Ebből a csendből születik aztán az élet.

Ugyanezt a csendet jeleníti meg János evangéliuma, amikor azt mondja: „Kezdetben volt az Ige…” (Jn 1,1) Ez az Ige Isten volt, és semmi nem lett nélküle. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,4) Több az Ige, mint a szó, mellyel gyakran azonosítjuk. Az Ige – ahogy Szent Ignác írja a magnésziaiakhoz írt levelében – Jézus Krisztus, Isten „hallgatásból származó Igéje”. Valami, Valaki, aki túl van a szavakon, mert több náluk.

Ehhez az Igéhez nem nagyon lehet máshogy közelíteni, mint a csendben. Ezért mondja a zsoltár: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) A csend Isten lakhelye, ahol jelenléte mindenkor megtapasztalható.