Kötőszó

Intenzív hajnalom van. Itt vagyok egy óriási, gyönyörű hajó fedélzetén. Éppen a Finnországhoz tartozó Åland-szigetek „fővárosából”, Mariehamnból hajózunk ki, ahol Észtországból Svédország felé haladva kötöttünk ki, hogy néhány tucat autó elhagyja a kétszáztizenkét méter hosszú Baltic Queent.

Szerző: Balczó Mátyás

Két napja sincs még, hogy unokatestvéremmel elindultunk otthonról. Budapestről vonattal Bécsbe utaztunk, majd onnan repülővel Tallinnba. Csodálatos repülés volt: lenyűgöző fényekkel, árnyékokkal, felhőkkel, kilátással tengerre, szigetekre, országokra. És ha bárkiben felmerülne a kérdés, hogy vajon úgy hozta-e a hűvös, csendes tallinni este, hogy megismerkedünk egy, a Finn-öböl túlpartján, Helsinkiben tanuló magyar evangélikus teológus-lelkész hallgatóval és a barátjával, akkor a válaszom egyértelműen igen. Az elragadó óváros egyik kocsmájában beszélgettünk, ittunk finom és kevésbé finom helyi vagy majdnem helyi italokat. Amikor pedig a búcsúzáskor Isten áldását kértem újdonsült ismerőseinkre, akiktől egy „erős vár a mi Istenünk”-et is kaptunk vissza, azt éreztem, hogy jó itt nekem lenni. Sőt jó egyáltalán lenni és egy ilyen kedves hétköznapi helyzetben megélni Istent mint emberek közti kapcsot.

A hajó egyre gyorsabban szeli a vizet az aprócska szigetek között, keleten dereng a horizont a tenger felett. Négy tizenéves fiatal jön-megy-iszik a külső fedélzeten, illetve odabent az előbb bódorgott el mellettem egy velem körülbelül egykorú, ám igencsak ittas fickó. Szegénykém, szépen bejárta széltében a folyosót. Leült, kornyadozott, felállt, aztán újra elindult. Megkérdeztem, segíthetek-e valamit neki, például ha megmondja a kajütje számát, szívesen odakísérem. Számot nem mondott, érdemben semmilyen információt nem közölt, de többször és nagyon hálásan megköszönte a segítségemet. Amely végül csak szándék maradt.

Órák óta ébren vagyok már. A többi – ezernél is több – utas alszik. Én meg élvezem, hogy nem alszom, sőt a ravaszul a 10. fedélzet külső részén egy sarokban a levegőn hűtött innivalóimat kortyolgatva azon gondolkodom, hogyan lehetek ilyen szerencsés. Hogyan lehet nekem ilyen jó életem, mit tettem én ezért, miközben egészen biztos, hogy nálam jobb emberek éppen nyomorognak, vagy a háború elől menekülnek. Persze nem akarok átesni a ló túloldalára, valami értelmetlen önostorozásba sem, ugyanakkor szeretnék is jutni valamire ezen az ihletett, különleges hajnalon. Ez pedig annak a felismerésnek vagy sokkal inkább átélésnek a megfogalmazása, hogy olyan hálát érzek Isten iránt a létezésemért, azért a sok jóért, amiben részesít engem, hogy azt még úgy sem tudom igazán átadni, hogy valójában semmi mást nem tudok, mint érzéseket írott formában átadni.

Ezért megpróbálom: a kegyelem és a felelősség talán egyenes arányban áll egymással. Vagyis azt a sok jót, amiben részem van, úgy tudom elfogadni, a szó legjobb értelmében élvezni, ha közben nem marad bennem hiányérzet amiatt, hogy az életemmel, a teremtésemben kapott képességeimmel tanúságot tegyek mások előtt arról, aki bűntelen életét értem is adta: ő Jézus Krisztus.

Borítókép: Balczó Mátyás