Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Kell-e nekünk menő egyház?
50 éves a Jézus Krisztus Szupersztár

Idén ötvenéves a Jézus Krisztus Szupersztár. Isten éltesse! Ennek kapcsán azon morfondíroztam, vajon mit jelent nekem ez a mű ma, így bő húsz évvel a felfedezése után. Nem sokra jutottam. De ahogyan erről gondolkodtam, megfogalmazódott bennem a kérdés: Kell-e nekünk menő egyház?

Szerző: Kovács Viktor

280.jpg

Gimnazista koromban – csakúgy, mint mindenki más – nagyon kerestem magamat, és nagyon kerestem valamit vagy valakit, a fizikai valóságon túli világot, valami többet, magasabbat, ízesebbet, olyat, ami – ha nem is ad mindenre választ, de – elfogadható keretbe rendezi azt, amit életnek nevezünk. Keresésem kudarcot vallott, de mégis happy end lett a vége, ugyanis sok-sok próbálkozás és vargabetű után nem én találtam valamit, hanem rám talált Valaki. De ez egy másik történet…

A hitemet, amely ekkor még nagyon friss volt, megpróbáltam beilleszteni a mindennapok kamasz valóságába. Nem mondom, hogy egyszerű volt. Olyan családban nőttem fel, ahol kultusza volt a rockzenének: Beatles, Rolling Stones, Hendrix, Led Zeppelin, Frank Zappa, Deep Purple, Janis Joplin, Santana, Jefferson Airplane, The Doors… Akkoriban abszolút hidegen hagyott a kortárs kilencvenes évek pop- és diszkózenéje. Teljesen beleszerelmesedve a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjébe én (mondhatni profetikus módon) már a kilencvenes évek második felében trapéznadrágot hordtam, amikor még mindenki a (ma megint divatos) bokavillantós cső- és répaszárú nadrágot preferálta.

Így nem meglepő, hogy nagyon hamar rátaláltam a Jézus Krisztus Szupersztárra. Elsősorban a zenéjére, majd a filmre is (amely nekem sokkal jobban tetszik, mint a belőle készült musical, de ízlések és pofonok…). „Igen – gondoltam –, itt van az, ami nekem kell. Ebben benne van Jézus is meg a kedvenc zenei irányzatom is.” Erre csak ráerősített, amikor a kétezres évek elején a gyülekezeti ifiórán teli torokból énekeltük a „Kenyered és borod táplál engem” kezdetű éneket, amely a Jézus Krisztus Szupersztár utolsó vacsorai jelenetéhez íródott ének magyarosított változata.

1971. október 12-én mutatták be a Broadwayn minden idők egyik legsikeresebb és legkedveltebb rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt, tehát idén ötvenéves. Isten éltesse! Nem tudom, hogy az alkotási vágyon és pénzkeresésen túl mi volt a szerzők motivációja, amikor megírták. Lehet, hogy volt mögötte hit is, nem tudom. Azt viszont tudni vélem, hogy Jézus személyét ez a mű emelte be az akkori main stream popkultúrába, és bizony hatalmas sikert aratott.

Ezzel párhuzamosan egy ellenkező irányú folyamat is lezajlott, mégpedig a popkultúrának, de főleg a kortárs zenének az egyházba való (újra)beemelése. Ennek egyik eklatáns példája a Calvary Chapel egyházi mozgalom, amely a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az istentiszteleti könnyűzene úttörője volt. Hála érte!

Azóta, ötven éve zajlik – ennek mentén – egyfajta ingamozgású folyamat. Hol a jó könnyűzene, a korszerűség, a „hétköznapi” mondanivaló modernsége, hol pedig épp ellenkezőleg a gyökerekhez való visszatérés, a csak azért sem, a tradicionalitás misztikája az aktuális „Szent Grál”. Mert majd ettől fog megmaradni az egyház.

Megmaradni? Micsoda félelemmotivált kifejezés! Az egyház nem megmaradni akar, hanem életet hordoz. Örök életet! És a feladat az, hogy ezt át tudjuk adni a lehető legtöbb embernek úgy, hogy az gyökeret ereszthessen a szívükben, és az égig növekedjen. Ehhez a tartalomhoz kell alakítani a formákat.

Kell nekünk menő egyház? Szerintem nem. Nincs szükségünk a korszellemhez végletesen igazodó, „kúl kereszténységre”. „Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül” – mondja Kierkegaard (aki – nem mellesleg – evangélikus lelkész is volt). De nincs szükségünk hagyományegyházra, a megszokásaiba és a múltjába végletekig kapaszkodó, muzeumista zárványra sem.

Krisztusra van szükségünk, akinek teste az egyház (1Kor 12,27)! Arra a Krisztusra, aki merített az előtte lévők Istentől jövő hagyományából. Arra a Krisztusra, aki érthetően, világosan és hatásosan, a hétköznapok nyelvén, a mindennapok valóságában, a valódi életből vett példákkal fogalmazta meg a megfogalmazhatatlant. És arra a Krisztusra, aki nem átallott bármit felrúgni (akár szó szerint), ha az üzenet ezáltal tudott célba érni.

Ez nem az egyszerű út. Nincs egymondatos megfejtés. Küzdelem van, és kapcsolat: küzdelem a földön és kapcsolat az éggel. Ebben a „még nem – már nem” állapotban vagyunk mi, az egyház.

„Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, a mint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint a kik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten ígéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2Kor 4,1–2; Károli-ford.)

Borítókép: Port.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr1216725748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása