Kötőszó

Az elmúlt héten sokkolta a közvéleményt a hír, hogy egy tizenhat éves kamasz fiú azután vetett véget az életének, hogy iskolatársai rendszeresen bántalmazták őt. A „bullying”, azaz az iskolai bántalmazás nagyon gyakran előforduló jelenség, amelynek kezelése sokszor a tanárok és a szülők számára is nehéz. Mi számít bántalmazásnak? Be kell-e avatkozni a gyerekek életébe, vagy rendezzék el maguk egymás között a problémát? Ha igen, mikor jön el az a pont, amikor még meg tudjuk akadályozni a bajt? Koczor Tamás közel tizenöt éve dolgozik a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban hitoktatóként és iskolalelkészként, őt kérdeztük erről.

Szerző: Kovács Barbara

– Milyen általános lelkiállapotban vannak a diákok a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban, ugyanolyan problémákkal küszködnek most, mint amikor ön idekerült?

– A pandémia sokat változtatott a diákok hozzáállásán, mert amíg az iskola természetes nyűg volt a gyerekeknek, addig most sokan inkább boldogok, hogy iskolába járhatnak. Volt olyan, hogy belógtak az iskolába, csak hogy találkozhassanak egymással. Ez az öröm kitart még mostanáig is, pláne, hogy állandóan ott a fenyegetés, hogy újra bezárják az iskolákat. Ez azt is jelenti, hogy a régebbi hétköznapi gondok eltörpülnek a pandémia alatt átélt problémák mellett.

– Iskolalelkészként fordulnak-e önhöz olyanok, akiket zaklatnak a társaik?

– Néhány éve elindult iskolánkban egy kezdeményezés, amelynek Jetró kör a neve. A célkitűzése szerint: „ha bántottak, ha bántónak éreztél valamit, ha panaszod van, ha magadra maradtál, akkor próbálunk segíteni, és megígérjük, hogy a problémád nem válik iskolai üggyé, és a szavadat a végsőkig diszkréten kezeljük. Nem vesszük félvállról az ügyet, minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsünk, tiszteletben tartjuk a szándékaidat, egyformán fontosnak tartjuk a tanulók és a felnőttek védelmét.” Az ötlet Pannonhalmáról származik, ott más nevet adtak neki. Mi azért a Jetrót választottuk, mert ahogyan Mózes is szétosztotta a feladatait, úgy mi is beláttuk, hogy az iskola hivatalos rendszere nem tud minden ilyen rejtett történetre odafigyelni, ezért közelebb megyünk egy kicsit a diákokhoz. Hármas szabályrendszerünk így hangzik:

• Ha úgy érzed, nincs rendben valami, ne hallgattasd el magadban ezt a hangot.
• Keress valakit, aki komolyan veszi a problémádat.
• Merj kilépni a számodra kínos helyzetekből.

A pannonhalmiak sokat tesznek még ezenkívül az úgynevezett „átkos csend” ellen, amikor a diákok összezárnak, és nem fordulnak felnőtthöz. Ez nagy fordulat az én fiatal koromhoz képest, mert akkor még nem volt szokás felnőtthöz fordulni a diákok problémáival. Ez ma kezd átalakulni, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekeknek sajátos belső rendszerük van. Nemecsek Ernő sem avatta be a szüleit, amikor társai megúsztatták a tóban. A Pál utcai fiúknak az az egyik fordulópontja, amikor megjelenik Geréb apja. Fölrúgja azokat a szabályokat, amelyek a gyerekek között működtek. Molnár Ferenc nagyon jól ráérzett arra, hogy amikor megjelenik egy felnőtt, az megváltoztatja a szabályokat.

Én, bevallom őszintén, nem mindig örülök ennek. Az lenne a normális, hogy a gyerekek maguk között rendezzék el az életüket. De nyitott vagyok arra, hogy külső segítséget adjak benne. Az első kör azonban mindig arról kellene, hogy szóljon, hogy próbálja meg önállóan intézni az életét. Például ahhoz, hogy az osztályban mindenki kivívja magának a saját helyét, néhány gyerek óhatatlanul össze fog verekedni. Ezzel nem kell felnőtthöz rohanni, rendezzék el maguk. Nagyon nehéz viszont meglátni, hogy mi az a határ, amikor már be kell avatkozni.

– Hol van ez a pont?

– Ezt sajnos nem tudom megmondani. Nagyon nehéz megtalálni, annál is inkább, mert könnyen a visszájára tud fordulni. Ha valaki beköp egy másikat – ez ugye így jelenik meg a gyerekek világában –, hogy őt verik, akkor bejön a gyerek, megbeszéljük, bólogat, minden rendben, megígéri, hogy többet nem fordul elő, de utána zuhan az árulkodó a ranglétrán, és onnantól kezdve megbízhatatlan a társai szemében. Ezért nagyobbat ártunk, mintha nem avatkozunk be, ugyanakkor azt is látom, hogy létezik kegyetlen bántalmazás is, amikor viszont egyből nagyot kell lépni. Nem lehet felületesen beavatkozni, hanem ott minden egyes szereplővel külön kell beszélni, és mindenkinek bele kell egyeznie a játékszabályokba.

– Mondana egy példát?

– Igen, egyszer történt egy eset, hogy valakinek mindig bedobták a szemetesbe a tornacipőjét. Amikor ez többször előfordult, akkor az illető jelezte a segítőnek, és kiderült, hogy azért csinálják, mert a srác nem fürdik. Ez kollégiumban történt. Akkor derült ki, hogy ez jelzés volt a kollégiumi – egyébként nagyon kegyetlen – közösségben, hogy változtatni kell valamin. Minden egyes szereplőnek el kell fogadnia a játékszabályokat. Amikor vernek valakit, akkor nem elég, ha az erős gyereket behívjuk, hogy „ne verd már!” Akkor mindenkit be kell hívni, lehet, hogy nem egyszerre, de mindenkivel beszélni kell, meg kell tudni az okokat. Lehet, hogy a tizedik mondatnál az derül ki, hogy őt is rendszeresen veri az apja, lehet, hogy náluk a családban ez a kommunikációs eszköz. Legtöbbször nem olyan egyszerű a történet.

– Hogyan tudnak segíteni a Jetró körben az önökhöz fordulóknak?

– Hárman vagyunk tanárok, akiket a diákok választottak ki szavazás alapján, hozzánk lehet fordulni. Amint elkezdtünk foglalkozni ezzel, hirtelen nagyon megugrott a bántalmazással kapcsolatos ügyek száma. A szerelmi bánattól kezdve a nagyon kemény esetekig minden előfordult. Egyszer egy tanárt vádoltak meg a diákok, hogy bántotta őket, és a végén kiderült, hogy egy szó sem igaz a történetből. Ezért nagyon aprólékosan utána kell járni, hogy mi is történt valójában, mert előfordul, hogy a felnőtteket kell megvédeni a gyerekektől. Ha egy gyerek bevádol egy tanárt, ő abszolút védelem nélkül van, aminek az a vége, hogy kirúgják, megalázzák, és sehova nem veszik fel aztán.

– Hogyan lehet úgy segíteni, hogy közben nem lesz belőle iskolai ügy?

– A békítésnek vannak különböző szakaszai, nyilván van egy pont, amikor már be kell kapcsolni másokat, az iskolavezetést, akár a rendőrséget. Előre meg kell mondani a gyerekeknek, hogy mi fog történni, nyílt kártyákkal kell játszani. Szerencsére ritkán fordul elő, hogy akkora a balhé, hogy be kell avatni másokat. Nem könnyű az igazgatónak sem, hiszen van egy olyan szervezet az iskolán belül, amely a diákok bizalmát élvezve rendezkedik fegyelmi ügyekben, és az igazgató nem részesül benne.

– Van különbség egyházi és világi intézmények között olyan szempontból, hogy milyen gyakran fordul elő bántalmazás, és azt hogyan kezelik?

– Vannak gimnazista ismerőseim más iskolákból is, de nem tudok róla, hogy rosszabb vagy jobb lenne a helyzet. Az iskolákban a kitűnő tanulók általában nem a megbecsült kategóriába tartoznak, hanem strébernek hívják őket a társaik. Képzeld el, hogy egy iskola csak eminensekből áll – ilyen például az egyházi elitképzés. Számukra a felnőttek és a gyerekek világa más képletű, mint a gyengébb tanulók számára. Nagyon sok olyan érzékeny gyerek van, akinek alacsonyabb az ingerküszöbe, ezért nagyon sérülékeny. Ez ilyen szempontból nem előny. Ha több ügy van, akkor az emiatt van, nem azért, mert több zaklatás fordulna elő. Azt nem gondolom, hogy a keresztény tanárok bármilyen szempontból jobbak lennének. Nyilván a kereszténységnek van egy bizonyos töltése, de ha valaki bántalmazó személyiség, az a kereszténység álarca mögött is tud bántalmazni. Az egy karakter, amit sokszor nem lehet előre látni.

– Tud valamit tenni tanárként, hogy megelőzhető legyen a bántalmazás?

– Az iskolának magának van egy olyan tónusa, hogy ez nálunk elfogadhatatlan. Segítjük az elesetteket, közösségileg nem rajongunk a menőkért, érzékenyítünk, hogy senki ne maradjon egyedül, segítség nélkül, tanárként is emeljük azokat, akik lemaradnak. Megtörtént, hogy egy ötödikes fiúbrancs, akik akkor kezdték a gimnáziumot, megkínoztak egy gyereket – nem fizikailag, hanem lelkileg. Akkor behívtuk őket az igazgatóiba az osztályfőnökkel együtt, és a fő mondanivalónk az volt, hogy a mi iskolánkban elképzelhetetlen, hogy valakit bántalmazzanak, pláne összefogva, legkevésbé tervszerűen, ez nem méltó az iskolánkhoz. Akkor már ők is sírtak. Most kezdem ezeket a srácokat tanítani nagygimnazistaként, nagyszerű tanulók lettek, nemcsak a tanulmányokban, hanem a közösségben is helytállnak.