Kötőszó

„Ha megtehetném, megmutatnám a kételkedőknek, felelőtleneknek egy-egy Covid-osztály mindennapjait fényképen, vagy bevinném őket oda” – mondja Eszlényi Ákos. Kerepes–Kistarcsa evangélikus gyülekezetplántáló lelkésze kórházlelkészként is szolgál a Pest Megyei Flór Ferenc Kórházban, így közvetlen közelről látja a koronavírus-járvány miatt ott kialakult helyzetet. Tapasztalatairól, oltásról, a segítségnyújtás módjairól, az ima erejéről beszélgettünk vele.

Szöveg: Kézdi Beáta

– Mennyi időt tölt most a kórházban?

– Az utóbbi egy évben sűrűbben kell bemennem. Alapból heti tíz órában, azaz negyedállásban foglalkoztat a Magyarországi Evangélikus Egyház. Ebből hetenként két óra a bemosakodás, két óra a ventiláció [pszichológiai értelemben a felgyülemlett feszültség vagy negatív érzelmek kiadása, levezetése – a szerk.], tehát hat órát tölthetnék bent valójában a betegeknél, ám azt éreztem, hogy ez a mostani időszakban nem elég. Úgy döntöttem, megduplázom az ott töltött időt, mert még nagyobb szükség van arra, hogy meglátogassam a bent fekvő koronavírusos betegeket és nemcsak őket, hanem az ápolókat, orvosokat is. A kistarcsai gyülekezetplántáló munkám most érthető okokból leállt, így annak az idejét fordítom a kistarcsai idősotthonra és a kórházra.

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen látogatást?

– Hétfőn, szerdán és pénteken járok be. A Pest Megyei Flór Ferenc Kórházban jelenleg két nagy részleg van: a covidos és a nem covidos. Ahol nem koronavírus fertőzöttek vannak, ott végiglátogatom a kórtermeket. Elmondom a betegeknek, hogy evangélikus kórházlelkész vagyok, és ha valaki szeretne beszélni, nagyon szívesen leülök az ágya mellé, és lelkigondozói, lelkipásztori beszélgetést folytatunk, emellett Evangélikus Élet és Híd magazint, Luther kiadós könyveket osztok szét, támogatva ezzel is a bent fekvőket. Illetve az ottani orvosokat, nővéreket is megkérdezem, szükségük van-e a segítségemre. A munkám másik részét a Covid-részlegen végzem, ahol egy tizenöt perces komoly átöltözéssel/beöltözéssel kezdek, és ezzel is zárok. Ott is végiglátogatom a kórtermeket. Vannak már régebb óta bent fekvő „ismerősök”, illetve előfordul, hogy lelkészkollégák kérnek meg: látogassam meg az ő gyülekezeti tagjaikat, hiszen jelen helyzetben csak a katolikus lelkigondozók és a protestáns kórházlelkészek járhatnak be igazgatói engedéllyel, más nem jöhet látogatóba.

– Mi történik ilyenkor a Covid-részlegen?

– Ez egy nagyon zárt rész. Mondhatni, csúcsra jár a részleg, szinte állandóan tele van. Vannak, akik mellé le tudok ülni, meg tudom őket hallgatni, vannak azonban, akiknek az állapota olyannyira súlyos, hogy csak melléjük állok, áldást adok, egy zsoltárt olvasok, imádkozom.

– A Luther-kabát helyett a civil öltözeten felül természetesen önnek is viselnie kell ezeket a biztonsági, szkafanderszerű ruhákat. Mennyire nehezíti meg ez a szolgálatot?

– Sokszor a bentlétem idejét is az határozza meg, hogy fizikálisan mennyire bírom a beöltözést. Úgy érzem, egy-másfél kilót leadok minden alkalommal, annyira leizzadok. És gondoljunk bele, hogy én a látogatásomkor csak egyszer veszem fel és le a védőruhát, a bent dolgozók pedig naponta háromszor-négyszer. Ők mit élhetnek át? Gyerekkoromban úgy képzeltem el az angyalokat, hogy fehér ruhájuk van és szárnyuk. Most a kórházi dolgozókat nézve a fehér ruha megvan, és szerintem a szárnyak is, csak én nem látom a szkafander alatt.

– A bent dolgozók is kérik a támogatást?

– A nem covidos osztályokon már szólnak nekem az ápolók személyesen, hogy kihez érdemes, szükséges odamennem, ki szeretne velem beszélni. Szépen lassan alakul ez a kapcsolat, de a Covid-részlegen dolgozók tőlem egyelőre még nem kértek segítséget. Elég régóta van római katolikus lelkigondozói szolgálat a kórházban, őket jobban ismerik, velük beszélgetnek, ez érthető. Azt azonban látom, hogy nagyon nagy szükség van a szolgálatra ebben az irányban is. A járványhelyzetben a betegek mellett az ott dolgozókat is ugyanolyan elánnal kell támogatnunk. Látom, sokat jelent, hogy jelen vagyunk, imádkozunk értük.

– Belülről látva egy Covid-osztály, a fertőzöttek helyzetét, mit gondol az oltásról? Ön például be van oltva?

– Igen. Három hete megkaptam a második oltásomat is. Fabiny Tamás elnök-püspök videóüzenetben megfogalmazott gondolataival értek egyet, ő is arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindenképpen oltassuk be magunkat. Nagyon fontos, hogy megőrizzük a saját és környezetünk egészségét, és ezt az oltással tudjuk most a leghatásosabban megtenni, jelenleg nincs más a kezünkben, ami hatékony lenne. Semmi kuruzslás, semmiféle jó szerencse, hogy „minket majd elkerül a vírus”. Nincs ilyen. Azt látom, hogy ha be vagyunk oltva, kevesebben fognak bekerülni az intenzív vagy akár a fertőzőosztályra. Szembesülve az ottani helyzetekkel, az oltást tartom a megoldásnak. Sokszor egész családok kerülnek be a kórházba. Múlt héten egy édesanya és a lánya felgyógyulva mehetett haza, ám a nagymamát elveszítették, a temetésén sem lehettek jelen. Azok, akik nem látják ezt közelről, el sem tudják képzelni, milyen az, ha valaki szó szerint nem kap levegőt, vagy állandó fájdalommal, köhögéssel telnek a mindennapjai, vagy napokig hullámzóan erősödő lázzal küzd. Szívem szerint, ha megtehetném, a kételkedőknek, felelőtleneknek megmutatnám egy-egy ilyen osztály mindennapjait fényképen, vagy bevinném őket oda. Heroikus küzdelem folyik az életekért, és borzasztó helyzeteket élnek át a fertőzöttek a vírus miatt. Istennek hála, hogy a gyógyulásból van a több.

A csömöri evangélikus gyülekezet által írt igés lapok

– Sajnos előfordul, hogy egyes sajtóbeli megnyilvánulások a hit és az ima erejének említését, az abban bízást negatív színben tüntetik fel így járvány idején. Mit gondol ön az ima gyógyító erejéről?

– Bevallom, pont azért, hogy ne menjen el a kedvem az élettől, nem olvasom most a sajtónak a Coviddal foglalkozó részét. Azt vallom, hogy az imádság rendkívül fontos erő. Amikor a kórházban jelzem az ott dolgozók és a betegek felé is, hogy folyamatosan imádkozunk értük, azt tapasztalom, hogy ez megerősítő számukra és számomra is. Emlékszem, elsőéves teológus koromban az évnyitó istentiszteleten a prédikációban elhangzott, hogy valahol Vas megyében egy néni minden alkalommal elolvassa az Evangélikus Életben a frissen felvett teológushallgatók névsorát, és név szerint imádkozik értük. Mi nem ismertük őt, és nyilván ő sem ismert bennünket, és mégis nekem az akkor nagy erőt adott a szolgálatra készülésemben, az elbizonytalanodásaimban, hogy van valaki, aki számontart, és ott áll úgymond mögöttem támogatóan. Arra kértem a hittanosaimat Kerepesen és Kistarcsán is, hogy ébredés után – a nagyobbak egyéni elcsendesedésben, a kisebbek a családjukkal – imádkozzanak a betegekért, a kórházban dolgozókért.

– Amikor az imáról beszél a kórházban, milyen visszajelzések érzékelhetők?

– Látom, mennyire jó érzés mindenkinek, hogy az értünk imádkozók az Úristen szeretetébe, figyelmébe ajánlanak minket. Mindegy, ki milyen felekezetű, hogy vallásos vagy nem, nagyon kevés olyan helyzettel találkozom, amikor a beszélgetést vagy a mellé állást elutasítja valaki. Inkább megköszönik azt, hogy ott vagyunk mellettük, és együtt imádkozunk. Az imádságnak az az értelme, hogy az Isten elé tudjuk vinni a könyörgésünket, a hálaadásainkat, a nehéz időszakainkat. Megéljük azt, hogy az Úristen megerősítő kegyelmi ajándéka az imádság, és ez kiegészíti, de nem helyettesíti az orvostudomány munkáját, ügyelve a gyógyulásban a testi és a lelki egyensúlyra.

– A jelenléten és az imádságon kívül mit tehet még a kórházlelkész?

– Ajándéknak élem meg azt is, hogy az Evangélikus Élet és a Híd magazin régebbi számait be tudom vinni a kórházba. Ezeknek csupán a megjelenési dátuma nem friss, de az üzenetük tekintetében mindenképpen aktuálisak. A betegek el tudják olvasni, át tudják élni a bennük lévő örömüzeneteket. Az Isten igéje, ami a cikkekben olvasható, teremtő, vigasztaló, bátorító szó. Nagy segítség a gyógyulásban mindaz a szellemi és lelki táplálék, amit ezek a kiadványok jelentenek. Ugyanakkor a csömöri gyülekezet tagjai most igés lapokat írnak, hogy azok biztató gondolataival is támogassuk a bent lévőket. Másrészt a gyülekezeti tagokkal keressük a megvalósítási módját annak, hogy a hozzánk tartozó kórházban hogyan tudjuk a dolgozókat is támogatni a lelkiek mellett a testi táplálásban, ízletesebb, házilag készült finomságokkal is.