Kötőszó

Az elhúzódó pandémiás időszak újabb és újabb helyzetekben késztet reakcióra bennünket, keresztényeket is. Folyamatosan megválaszolandó kérdés templomaink vasárnapi nyitva- vagy zárvatartása, egyházi alkalmaink előírásoknak megfelelő megtartása vagy elhalasztása. Ami új, az a megérkező vakcina kérdése. Oltassam magam, vagy ne? Használ, vagy nem? Esetleg káros lehet? És itt említsük meg – ide nem hozva, de meglétüket tudatosítva – az összeesküvés-elméleteket is.

Szerző: Nagy Zoltán

Sajátos a helyzetünk. Itt vagyunk egy világméretű járvány közepén. Mindenki azt kérdezi: hogyan menekülhetnénk? Végre elérhetővé válik a vakcina, mire azonnal jön a kérdés: akkor beoltassam magam, vagy ne? Hol vált ez kérdéssé? Ha ez lenne az első védőoltás társadalmunkban, még érteném is a kérdéseket. De amikor túl vagyunk számos oltáson, amikor bizonyos egzotikus országokba csak további oltások ellenében utaztak jó néhányan eddig is. Akkor vajon hogyan és miért merülnek fel egyáltalán ezek a kérdések?

Tudjuk, hogy ma már nem elég, ha valami megjelenik a sajtóban. Messze túl vagyunk azon a koron, amikor a „bemondta a rádió!” még érvnek számított. Ma egy hivatalos bejelentést azonnal cáfolni tud valaki. A politikából az élet több területére is átszivárgott az állandó ellenzéki létforma. Mindent lehet és mindent kell cáfolni. És miután ez a médiában állandósult, az emberek nagy része elbizonytalanodik, nem tudja, kinek higgyen. Csak tetézik ezt a közösségi oldalakon megjelenő, kétes forrású hírek, melyeket gondolkodás, olykor elolvasás nélkül osztanak meg ezrek, kontrollálatlan áradatot generálva, amely magával sodor sokakat.

Szinte teljesen eltűnik az emberekből ennek a helyzetnek a megítélésekor az alázat és a bizalom, pedig mindkettő keresztény életünk elengedhetetlen része. Persze az alázat nem azt jelenti, hogy mindent fogadjunk el úgy, ahogyan azt mondják. Senkit nem biztatnék más véleményének kritikátlan elfogadására. Nagy híve vagyok az érvek ütköztetésének.

Kifejezetten szeretek vitatkozni. De ezt is csak azzal az alázattal lehet, hogy elfogadom, hogy a másik embernek is lehet igaza. Még inkább igaz ez, ha a másiknak szakterülete az, amiről beszélünk, én meg nem is értek hozzá. Azt jelenti ez az alázat, hogy tudom, én kevesebbet tudok, tudhatok erről, mint más. Hiszen ő tanultabb, informáltabb, esetleg szakmabeli, illetve ez a hivatása. És legyünk hálásak, hogy Isten másnak több értelmet adott, több szorgalmat és több elhivatottságot egy nehéz területen azért, hogy másokért tehessen.

Az egészen természetes, hogy az autószerelőnktől nem várjuk el, hogy nagyszerű süteményt süssön nekünk. A személyi edzőtől sem, hogy beszerelje a klímaberendezést. Hozzám, lelkészhez sem fordulnak azért emberek, hogy segítsek CNC-esztergálásban. De akkor a járvánnyal, oltással kapcsolatban miért fogadják most el sokan ugyanúgy vagy még könnyebben bárki másnak a véleményét, mint egy-egy orvosét? Miért véleményvezérekre hallgatnak inkább, mint a tudományos tényekre? Amelyek messze felülmúlják „az interneten olvastam” szintet. Az pedig már szinte elvárhatatlan extremitás, hogy a lutheri szellemben valamit embertársunk javára magyarázzunk.

Ez a járványhelyzet felszínre hozta a magyar társadalomban meglévő bizalomhiányt. Az emberek általánosan bizalmatlanok a felsőbbség iránt. Ennek pedig most komolyan megfizethetjük az árát. Hiába vannak jól képzett, szakmájukban önfeláldozóan dolgozó orvosaink, hiába vannak olyan egészségügyi szakemberek, akik látják a megoldás lehetőségeit, és el is mondják azokat. Hiába, mert nem élvezik az átlagemberek széles körének bizalmát. Mivel sok elérhető információ ellentmondásos, valamint az intézkedések között is van több következetlenség, az emberek jó része képtelen értelmezni a helyzetet, ami csak a bizalmatlanságukat erősíti.

Szomorú valóságként tapasztalhatjuk, hogy az emberek nem bíznak orvosaikban. Hiába hangzik el minden reklámot követően a „kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét” szöveg. Még a valós kockázatok figyelembevétele mellett is, azzal együtt, hogy az orvosok között is lehetnek, akik az oltással szemben foglalnak állást. Nem gondolom, hogy ha mindenki megkérdezné a háziorvosát, hogy oltasson-e, vagy ne, majd hallgatna is rá, akkor ne érnénk el azonnal az átoltottsághoz szükséges határt. De ehhez vissza kellene építenünk az orvosokba vetett bizalmat. Meg kellene hallgatnunk és be kellene tartanunk orvosunk tanácsait.

Keresztény emberként a hitem nem azt jelenti számomra, hogy nekem nem kell orvosi segítség. Majd Isten átsegít ezen vagy magához szólít. Hiszem, hogy Isten küldött el embereket arra, hogy másokat gyógyítsanak. Ahogyan arra is, hogy betegségeket kutassanak, és azokra gyógyszert fejlesszenek. Másokat arra, hogy ezeket vizsgálják, és ha helyesnek látják – meglévő kockázatok mellett és azok tudatában és közlésével – engedélyezzék. Isten akarata mindig az ember élete. Hiszem, hogy Isten ebben akar segíteni bennünket.

Ezzel a hittel csak alázattal gondolok arra, hogy vannak olyanok, akik ezen a területen kiváló munkát végeztek. Akik képzettek, gyakorlottak, és értenek a virológiához, immunológiához és az orvosláshoz. Én pedig alázattal elfogadom a véleményüket. És bízom az orvosokban. Mert ha most nem így tennék, akkor nem érezném jogosnak a segítségüket kérni bármely más alkalommal, amikor rászorulok.

Furcsa csapatjáték ez, amiben benne vagyunk. De egy csapatjátékot nem lehet alázat és bizalom nélkül játszani, mert akkor győzelem sem várható, és a csapat sem marad meg.