Füller Tímea írása.
Először jó ötletnek tűnt ez a csomagosztás, de aztán minden nagyon megbonyolódott. Milyen értékben vásároljanak? Hánytól hány éves korig adják? Kinek járjon és kinek ne? Névsort írtak, számolgattak, osztottak-szoroztak. Helyszínre nem költöttek, maradt az iskola aulája, ahol maszkban, de meg lehetett tartani a Mikulás-estet.
A műsor, úgy tűnt, senkit nem érdekel igazán. A tolongás fojtogató volt, és a takarítónő is az órájára mutogatott. Hát nekiláttak az osztásnak. Alig lehetett bírni a tömeggel, amely körülvette őket. A kicsik türelmetlenül kapkodták el a csomagokat. Ráadásul a jómódú gyerekek is ott bámészkodtak. Sóvárogva nézték a kezet, amely amúgy csak olcsó nápolyit, szaloncukrot meg kakaós tejmasszát osztott.
A rendetlenségben aztán egyszer csak odakerült az egyik elkényeztetett kis egyke is a Mikulás elé. A segítők böködték, hogy oldja meg, mondjon már valamit. De az öreg nem akarta elszomorítani a gyereket. Megsimogatta a legényke fejét, és azt mondta neki is, mint a többieknek: „Boldog ünnepeket, kicsim!”
A fiúcska csukott szemmel, boldogan sóhajtott fel. Az öreg a gyerek után nézett meg az ott felejtett csomagra. Hát igen.
Koldusok vagyunk, ez az igazság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
