Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Jaj de víg ez a ravatal! – Istennek van humora

Mindenszentekhez és halottak napjához közeledve rendszerint megtelnek látogatókkal a temetők. Időről időre megszólalnak a harangok, virágot viszünk, mécsest gyújtunk, emlékezünk. Cikkünk a gyász feketeségében alkalmanként felvillanó derűs színfoltokról emlékezik meg.

Szerző: Homoki Pál

dimitri-houtteman-93acqpzcase-unsplash.jpg

Míg mi a csendességre, a magunkba mélyedésre helyezzük a hangsúlyt ebben az időszakban, addig a világ számos pontján az érzelmek másik véglete uralkodik. Afrikában nem ritkák a táncos temetések, és Mexikóban a halottak napjához egyfajta fiesztahangulatot idéző tiszteletadás kötődik.

Eddigi temetéseim alkalmával – ahogyan ez a lelkészeknek bőven kijut – sok mindent megtapasztalhattam. Emlékezetes volt, mikor egy nagyvárosi búcsúztatáskor elfoglaltam helyemet a sírgödörtől kb. két méterre letett mikrofon mögött, majd jött a gyászoló család, és beállt elém, a sír közvetlen szélére, háttal nekem. Kölcsönösen nem értettük, hogy mi történik, de végül rendeztük sorainkat.

Megható és egyben megmosolyogni való volt, mikor az elhunyt hajléktalant a ravataltól a sírig kísérte hűséges kutyája, majd végigülte a temetést egy bokor tövében vakaródzva. De játszadozó kiscicákkal is találkoztam már temetés közben a koporsótól pár méterre, a ravatalozóban. Temettünk harmincnyolc fokos hőségben és hóviharban is, amikor a sírásókon és a kántoron kívül senki sem maradt ott velem, még a közvetlen család is elmenekült. Kezdő lelkész koromban, mint azt utólag elárulták, fogadásokat kötöttek rám a gyászhuszárok, hogy hány percig fog tartani a szertartás.

Borzasztó volt látni, mikor egy anyát hisztérikus gyászrohamában úgy kellett lefogni a többieknek, hogy ne ugorjon be a fia koporsója után a sírba. De végtelenül szomorú volt minden olyan temetés is, ahol senki, de senki nem kísérte az elhunytat utolsó földi útján, mert senki nem maradt utána, senkinek sem hiányzott.

Eddigi legemlékezetesebb temetésem mégis az volt, amikor nemcsak leengedtük, hanem fel is húztuk a koporsót a sírból.

A történet nem elhanyagolható részletét képezi, hogy egy igen termetes elhunytról volt szó. Ezért a temetkezési vállalkozó felkészült, és nem négyen, hanem hatan eresztették le a koporsót. De ez volt az a temetés, ahol szinte semmi nem stimmelt. Azzal kezdődött, hogy a harang nem jókor és nem megfelelő ideig szólt. A kántor sem a kottát, sem a hangot nem találta. Majd a sírhoz kiérve nem sikerült leereszteni a koporsót. Ugyanis az egyik sírásó az első mozzanatok után valamilyen okból, egy csukafejest bemutatva, keresztben – szó szerint – átrepült a koporsó felett, fejjel előre, egyenesen a sírba. Általános felhördülés támadt a gyászoló gyülekezet körében. Ilyet, gondolom, még senki sem látott. Én sem.

Ezalatt mi, mintha mi sem történt volna, énekeltünk a kántorral. A felszínen maradt öt másik sírásó minden erejét megfeszítve elkezdte visszahúzni a több mint kétmázsás koporsót, amely alatt ott volt a sírban hatodik társuk, Józsi. A gyászolók közül többen azonnal odafutottak segíteni nekik. (Mi a kántorral továbbra is énekeltünk, mintha mi sem történt volna.) Lenyújtottak Józsinak egy lapátnyelet, abba belekapaszkodva – mint a régi Unicum-reklámból ismert fej – felbukkant a sírból, a jelenlévők általános megkönnyebbülésére. Kihúzták Józsit, aki tett néhány szertartásos indiántáncnak tűnő kört a sír körül, közben a derekát fogta, és jajgatott: „Jaj a hátam, jaj a hátam!” (Mi ezalatt a kántorral még mindig csak énekeltünk, mintha mi sem történt volna.) Közben a gyászoló gyülekezeten lassan kezdett erőt venni az általános derültség. Többen odamentek a sírásókhoz segédkezni, és most már ugyan Józsi nélkül, de helyére került a koporsó, melyet sikeresen el is földeltek.

Miután mindeközben a szokásosnál jóval több éneket elénekeltük már, a záróáldás szavaival véget is ért az alkalom. Épp indultunk volna a sírtól, amikor egy tompa puffanást hallottunk, majd rémült moraj hullámzott végig a gyászoló gyülekezeten. Egy vékonydongájú atyánkfia nekitámaszkodott egy sírkőnek, és az záróakkordként sikeresen leborult, de hála Istennek nem lett belőle nagyobb baj. Mindez egyetlen temetés alatt.

Utólag végiggondolva, ez volt az a szertartás, ahol szem nem maradt szárazon. Két okból sem. Bár érthető volt a gyülekezet derültsége, én mégis a gyászoló család helyébe képzeltem magam, hogy ők vajon hogyan élték meg mindezt. A helyükben én borzasztóan nehezen viseltem volna, hogy ilyen körülmények között megy végbe a szeretett családtag temetése. Éppen ezért – bár nyilván nem én tehettem minderről – félve léptem az özvegyhez részvétet nyilvánítani. Kipirulva fogadott: „Tisztelendő úr, az Úristennek van humora, az én Bélám egész életében nagy mókamester volt. Az ő temetésére mindenki emlékezni fog.”

Megmenekültünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9016260088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

kotoszo_honap_konyve_sablon.png
 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása