Kötőszó

„Nézem az állomások nevét jelző kék-sárga táblákat. Sajókeresztúr, Sajóecseg, Sajószentpéter, Sajókaza. Én pedig Sajógömörre tartok. Hogyan történhetett meg, hogy az utóbbi már egy másik országban van?” – teszi fel a kérdést személyes hangvételű cikkében Pethő Judit. A miskolci evangélikus lelkész Felvidékre jár át szolgálni a magyar anyanyelvű lelkész nélkül élő evangélikus hívekhez. A trianoni békediktátum 100 éves évfordulóján a lelkésznő soraival emlékezünk.

Szerző: Pethő Judit

2020. pünkösd. Nagyon készültem erre a napra. Magam is meglepődtem, amikor felismertem, milyen mély vágy él bennem, hogy újra Felvidéken lehessek. Amíg a villamost várom, újra átfutom a listát fejben, hogy minden nálam van-e: Luther-kabát, Mózes-tábla, Biblia, ágenda, igehirdetés, a mostani helyzetre kiadott papír a határátlépéshez, a személyim – megvan minden. Kavarognak bennem a gondolatok.

Sok éve volt utoljára, hogy a magyar–szlovák határon papírokat kértek tőlem. Most viszont, amikor újra így lesz, mégis jó érzésem van. Végre újra ott lehetek a gömöri vidéken, újra átengednek már! Azonban semmit sem enyhít ez azon a fájdalmon, hogy bár magyarok vagyunk itt is és ott is, mégis külön országban élünk. Egy trianoni sóhaj szakad fel bennem.

Az utóbbi években sokkal többet jelent ez az utazás nekem, mint korábban. Amikor Miskolcra költöztem, és elvállaltam az ottani lelkészi szolgálatom mellett a felvidéki magyar prédikálást is, valami megváltozott bennem. Az a múlt szólalt meg bennem, amely évtizedekkel a születésem előtt történt.

Az anyai nagymamám gyerek volt még, amikor a Felvidék egy másik részéről a mai Magyarország területére költözött a család. A második világháború ideje volt ez. Azóta azonban már tudom: Trianon transzgenerációsan ott él bennem. De a magyarság egysége is. Hiába telt el lassan két év, mióta a Felvidékre járok, mégis újra és újra meglepődöm azon, hogy „a vér szava” mennyire erős.

Nézem az állomások nevét jelző kék-sárga táblákat. Sajókeresztúr, Sajóecseg, Sajószentpéter, Sajókaza. Én pedig Sajógömörre tartok. Hogyan történhetett meg, hogy utóbbi már egy másik országban van? Igazságtalanság, hogy szétvágták, majd szétdobálták az országunkat. Igazságtalanság, de ettől még tény. Emlékeztetem magamat, és visszarántom a gondolataimat a jelenbe: nemcsak visszatérek a Felvidékre, de az evangéliumot hirdetve teszem meg ezt.

Leszállok Bánrévén a vonatról a magyar oldalon. Lóczy Tibor, aki már sok éve a gyülekezet és a környékbeli magyarság hűséges oszlopa, itt vár rám. Indulunk a határ felé. Izgulok. Nincs rá racionális okom. Én egyszerűen még abba nőttem bele, hogy a határ, az határ. Most is görcsbe rándul a gyomrom. Ahogyan autózunk Sajógömörre, megint azon kapom magamat, hogy megállapítom, ugyanolyan a vidék, mint Magyarországon. Csak a házak eltérő stílusa és a szlovák feliratok, no meg a rendszámok emlékeztetnek arra, hogy ez mégis egy másik ország.

Először Sajógömörre készülünk. Felvesszük majd Kiss Tamást, a felügyelőnket és kántorunkat, aki szintén hűséges oszlopa gyülekezetünknek. Ahogy közeledünk, és megpillantom a Gömör előtti dombokat, egy másik ismerős érzés jelenik meg a gyomromban. Ha van időm, sokat nézem ezt a képet a gömöri parókia egyik ablakából. Mindig úgy érzem, mintha újra Erdélyben lennék. Ott is ilyen varázslatos érzésem van a hegyektől. Már most tudom, hogy jövő héten Kecsőben is tartok istentiszteletet. Az odavezető út és a temetőtől nyíló kilátás tovább fokozza bennem a szépség feletti döbbenetet. Ott mindig tapintani tudom azt, hogy magyar vagyok. Egy trianoni sóhaj szakad fel ismét bennem.

Tornalján kezdünk. Itt tarthatok először istentiszteletet úgy, hogy nem a magam képét látom már vissza az online istentiszteleti szolgálatok alatt. Üdítő változatosság! Tornalja után Lőkösházára megyünk, majd Sajógömörre. „Itt állok, másként nem tehetek” – hirdeti most is a híres lutheri mondatot a festmény a templom falán. Én sem tehetek másként. Míg hirdetem az evangéliumot, itt ér utol pünkösd, a vírus okozta helyzet és a szétszakított magyarság érzés- és gondolatvilágának elegye. A nagy könyörgő imádságban már komolyan küzdök megrendültségemmel. Közben érzem a jelenlévők trianoni sóhaját is. Bármelyik felén is vagyunk az erőszakkal odarajzolt határnak, attól még hordozzuk a fájdalmat.

Mind a négy istentisztelet alatt ott feszül a levegőben az, hogy négy nap múlva lesz a százéves évforduló. Most minden istentiszteletet a magyar Himnusszal, nemzeti könyörgésünkkel zárunk. Muszáj mindannyiszor csukott szemmel énekelnem. Mióta éltem külföldön, mindig könnyek szöknek a szemembe tőle. De itt, a másik ország területére átrajzolt templomokban azt érzem, hogy még elemibb erővel hat rám. Amikor indulok kifelé a templomból, látom, hány szemben csillog és hány arcon folyik le patakokban a könny. Látom, hogy hány ránc gyűrődik mélyebbre fájdalmasan, és milyen nehéz mindenkinek kifelé indulni a templomból.

„Nem maradt másuk, csak a templomuk. Minden mást elvettek tőlük – visszhangzik bennem. – Minden szörnyűség ellenére ők megmaradtak Istennél és a templomnál, és meg tudtak bocsátani. Mi viszont elfogyunk a templomból. És vajon mi, az utódok, szintén meg tudunk-e bocsátani?” – ragad meg bennem.

Hazafelé menet a határnál a magyar ellenőrzőponthoz érkezünk. Tibor oldalán áll a szolgálatot teljesítő, aki megkérdezi tőlünk: „Van-e önök közül, aki magyar állampolgár?” Mindketten igazoljuk magunkat. Tibor a szlovák személyi igazolvánnyal, én a magyarral. Minden rendben van. Pár perc múlva már a vonaton ülök, robogok hazafelé.

Van egy szokásom. Minden külföldi utam után írok egy üzentet a családomnak. A szöveg mindig ugyanaz. A felvidéki szolgálatok után sosem tettem ezt eddig, hiszen egyfelől túl gyakran járok ahhoz át ide, másfelől a vírushelyzeten kívül csak áthajtunk egyik országból a másikba. Most viszont várja a családom a híreket, hiszen nem hétköznapi időket élünk. Amint átállítom a mobilhálózatot magyarra, írom is nekik azt a bizonyos üzenetet: „Ismét magyar földön vagyok.” Eddigre érkezik a kalauz is, így most is a vonatjegyemre váltok az applikációk között. Amikor visszaváltok az üzenetekhez, olyan nagy ütést érzek a mellkasomban, hogy alig kapok levegőt. Elolvasom, amit az előbb írtam. Miközben a szívem szúrását érzem, a következőt írom még nekik: „Most olvastam a saját üzenetemet. Eddig is magyar földön voltam! De másik országban. Pont ez a fájdalom!”

Két gondolat zakatol bennem. Mindkettő fáj. Az egyik az, hogy bár tényleg minden hosszabb külföldi utamról ezt az „Ismét magyar földön vagyok” üzenetet küldöm a családomnak, hogyhogy mégsem vettem észre elsőre, hogy ez most mennyire nem helyénvaló? A másik pedig a magyar határon szolgálatot teljesítő őr kérdése. Tudom, hogy ártatlan kérdés volt, kiváltképp egy példásan viselkedő tiszttől, de belém égett a helyzet. „Van-e önök közül, aki magyar állampolgár?” Ott ültünk együtt a kocsiban. Tibor és én. Két ízig-vérig magyar ember. De az irataink alapján az volt a válasz, hogy egy magyar és egy szlovák ül a kocsiban.

Magyar föld és magyar állampolgár. Magyar nyelvű istentisztelet, magyarul hirdetett evangélium, magyar Himnusz. Magyar evangélikus templomok és magyar emberek. De miért én vagyok akkor az egyetlen, aki Magyarországon hajtja ma álomra a fejét?

Trianoni sóhajok, szóljatok!

A gömöri evangélikus istentiszteletről készült élő közvetítés ide kattintva megtekinthető.