Kötőszó

Egyre többen élnek az örökbefogadás lehetőségével, és vállalják az esetleges kockázatokat, valamint a hosszú várakozási időt, ami gyakran minimum két év. Rizikókról, félelmekről, és a mindezt fölülíró örömről beszélgettünk Petrával és Csabával, akik mindkét gyermeküket örökbe fogadták.

Szerző: Harmati Dóra

Hogyan indultatok el az örökbefogadási folyamaton? 

Petra: A kezdettől fogva szerettünk volna gyereket, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy az esküvőnk után rögtön szülők is leszünk. Azonban ez nem így lett. Egy idő után elkezdtünk beszélgetni a lehetőségeinkről, én pedig felvetettem az örökbefogadás lehetőségét. A férjem, Csaba elsőre meglepődött, de aztán szépen lassan ő is elfogadta ezt a lehetőséget. Először bejelentkeztünk a TEGYESZ-hez (Területi Gyermekvédelmi Szervezet), ahol volt egy beszélgetés a területi ügyintézővel, és elvégeztek egy pszichológiai vizsgálatot, illetve el kellett mennünk egy tanfolyamra. Mindez azért volt jó, mert ezen beszélgetések alatt is érlelődik benned, hogy mit szeretnél, és mindig van visszaút. Mindenkinek az az érdeke, hogy a szülő akarja azt a kisbabát, és örüljön neki, semmire sem kényszerítenek, annak ellenére, hogy már elkezdtük a tanfolyamot. Tehát attól még, hogy bejelentkeztél, még nem köteleződtél el.

Bennetek volt olyan pont a folyamat alatt, amikor kételkedtetek abban, hogy végig akarjátok-e csinálni? 

Petra: Szerintem mindenkiben rengeteg félelem van. Az ijesztő oldala az, hogy a gyermek nem vér szerinti, teljesen más a genetikája, nem tudod, hogy kire fog hasonlítani, milyen betegségeket örököl… stb. Az is szomorúnak tűnt számomra kicsit, hogy úgy gondoltam, majd nem hasonlít a gyermekkori önmagunkra. Vicces módon nem így történt, ha megnézzük, akkor Dani például hasonlít Csabára, a kicsi meg az én tesómra. 

Csaba: Amikor úgy tűnt, hogy vérszerinti gyerekünk nem lehet, felvetődött az örökbefogadás, de bizonytalan voltam, mert korábban nem fordult meg sosem a fejemben, aztán úgy voltam vele, hogy ha saját gyerekünk másképp nem lehet, akkor nyitott vagyok erre, de voltak bennem kérdések. A felkészítésen rengeteget beszélgettünk, ez segített végig gondolnom, hogy mit is akarok, mire számíthatok. A végén semmi kétely nem maradt bennem. 

Petra: Több családot is megismertünk, akik örökbe fogadtak, vagy nevelőszülők voltak. Ezek nagyon megerősítő élményként hatottak, mert rengeteg pozitív példát láttunk magunk körül. Danival nagyon nagy szerencsénk volt. Bár indultunk orvosi vonalon is, ahol a lombikot javasolták, de az orvosunk, amikor megtudta, hogy örökbefogadási irányban is elindultunk, nagyon megörült, mert sokkal biztosabbnak tartotta. Mostani tudásunkkal egy örökbefogadási folyamatnál sem biztos, hogy lesz gyereked, mert van, aki belefárad a hosszú várakozásba. Meg nem mindegy, hogy milyen paramétereket adsz meg. Akik szőke kékszemű újszülött kislányt szeretnének, akár 5-6 évet is kell, hogy várjanak – hallottuk az egyik alapítványtól.

Hogy tudtátok meg, hogy van egy kisbaba? 

Petra: Ez úgy zajlott, hogy egy hétfő reggel, olyan fél tíz körül hívott engem az orvos, hogy úgy hallotta, van egy baba, esélyesek vagyunk, legyünk telefonközelben. Én közben elvittem anyukámat tornára, és mire odaértünk, láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom. Visszahívtam, és az ügyintéző elkezdett kérdezgetni, hogy fogadó készek vagyunk-e, rendben vannak-e a papírjaink, érvényes-e a határozatunk. Egyszerű ellenőrzésnek tűnt, gondoltam, nem is szólok a férjemnek, majd este elmondom.

Kettőkor hívtak ugyanarról a számról, ezúttal azzal a hírrel, hogy született egy egészséges, négy kilós kisfiú. Megnézzük-e? Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Mikor kéne menni? Most, beszéljem meg a férjemmel.

Berohantunk a kórházba, ahol találkoztunk az alapítványosokkal, és ők elmondták, hogy mit lehet ilyenkor csinálni. Magunkra hagytak a gyerekkel egy ideig, majd egymástól függetlenül kellett nyilatkoznunk arról, hogy akarjuk-e. A férjem kérdezte, hogy nem lehetne-e aludni rá egyet. De nem, azonnal kellett dönteni, mi pedig belevágtunk. Az első éjszaka körülbelül két órát aludtam.

Milyen volt, amikor hazahoztátok? 

Petra: Amikor nagyon hirtelen kapsz egy gyereket, akkor tudod, hogy gondoznod kell, törődni vele. Nekem nagyjából egy hónap kellett, hogy ki tudjam mondani: tényleg szeretem, az én gyerekem. Sokáig nem is Daniként hivatkoztam rá, hanem Babnak, babának hívtam. Az is időbe telt, hogy puszit adjak neki. Ez az elején nem volt egy természetes, automatikus dolog. Nagyon sok barátnőm mondta, hogy vérszerinti gyereküknél is kellett egy kis idő, mire megismerték a gyereket, mire el tudták fogadni. 

Csaba: Mi egy ideig nem kapcsoltuk össze a Dani nevet, meg a kisbabát egymással. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy Danin kívül bárki más is lehetne. 

Petra: Most már el sem tudjuk képzelni, hogy ő ne a mi gyerekünk lenne. Annyi minden volt, ami miatt egyértelmű, hogy ő a mi gyerekünk, ide tartozik, ide született. Utólag azt látom, hogy a lombik azért sem sikerülhetett, mert Daninak kellett ide jönnie. Ha az a lombik összejön, akkor Dani sose kerül hozzánk.

A nagyszülők hogy fogadták? 

Petra: Szerintem az elején mindenki izgult. Maga az örökbefogadás félelmetes kicsit. Az én anyukám lelkes volt, de ahogy jött a konkrét helyzet, kicsit aggódott. Anyósomék szerintem kezdetben nem voltak túl lelkesek, de amikor kiderült, hogy jön a baba, akkor azt mondták, hogy ez a mi döntésünk, és ha ezt választjuk, akkor ők teljes vállszélességgel támogatni fogják. És tényleg.

Mikor döntöttétek el, hogy Daninak lesz egy testvére is? 

Petra: Mindig szerettük volna, hogy két gyerekünk legyen. Amikor felhívtuk a másik alapítványt, hogy lemondjuk a várakozásunkat, mert Dani hozzánk került, akkor az ottani munkatárs azt javasolta, hogy adjuk be újra a jelentkezésünket már most, ha szeretnénk egy kistesót. Akkor kaphatsz második gyereket, ha az első gyereked már kétéves. Tehát kétéves korig mindenképpen várni fogsz, hacsak nem születik hamarabb vérszerinti kistestvér. Nekünk nem volt semmi újdonság ebben, mert nagyon sok mindent elmondott a TEGYESZ-es munkatárs nekünk, én is olvastam sokat. Közben rengeteg barátomról, ismerősömről kiderült, hogy van örökbefogadott gyermek a családban.

Nem beszélnek róla az emberek?

Petra: Azért sem beszélsz róla, mert azt akarod, hogy a gyereked ne legyen kakukktojás. Eléggé vegyes a megítélése az örökbefogadott gyerekeknek. Nekem személy szerint pozitív tapasztalataim vannak, de nagyon sok történetet hallani, hogy elmondta az óvodában, vagy az iskolában, és annak negatív hatása volt. Ha valaki lopott, akkor biztos a te gyereked volt. Mert ha bármi negatív történik, esetleg azt mondják: Biztos azért ilyen, mert örökbe fogadott.

De ez nem jelent semmit, ha már csecsemőként került a családhoz a gyermek?

Petra: Mi is ezt látjuk, sok minden a mi nevelésünkön múlik. Vannak hozott tulajdonságok, Dani nagyon aktív és nyüzsgős. De a barátaink vérszerinti gyerekeinél ugyanez van. Ugyanúgy lehet problémás egy vérszerinti gyerek is, mint egy nem vérszerinti. Nem az örökbefogadás teszi valamilyenné. Egyébként pl. mindig elmondják, hogy lopó gén nincs. Egy gyerek azért kezd el lopni, mert ezt a mintát látja. Viszont a betegségekre való hajlamot és a genetikai problémákat örökölheti, ezzel nem lehet mit kezdeni. Azonban arról, hogy lesz-e valami baja később, semmivel nem tudhatsz többet egyik esetben sem. A vérszerinti gyereked is lehet beteg, ahogy neveletlen is.

Zavarna titeket, ha bármelyik gyermeketek felvenné a szülővel a kapcsolatot? 

Petra: Akkor nem, ha annak eljött az ideje. Azt javasolják, hogy ezt érdemes elhúzni tizennyolc éves koráig, amikor már kezelni tudja. Bár egy ilyen szituációra nem biztos, hogy teljesen fel fogod tudni készíteni. Nem tudhatod, hogy milyen állapotú emberrel fog találkozni majd a gyermek.

Összességében mit gondoltok a döntésetekről?

Petra: Nagyon sokan nem tudják elképzelni, hogy a sajátodként lehet szeretni így a gyermeket. Mi egyáltalán nem bántuk meg, nagyon jó döntést hoztunk. Ha már vérszerinti gyermekünk nem lehet, akkor ez az örökbefogadás egy nagyon jó dolog.

A kép illusztráció.