Kötőszó

2017. október 18-án indult el a Szabadság-imák kezdeményezés. A szervezők célja egy olyan imasorozatot tartani, amelyben a legkülönbözőbb vallási háttérből érkező vagy vallástalan embereknek keretet biztosítanak ahhoz, hogy ne maradjanak magukra félelmeikkel, elkeseredettségükkel, szomorúságukkal. A kezdeményezés múltjáról és jelenéről számolt be Kertai-Szabó Ildikó és Verebics Petra.

Szöveg: Kertai-Szabó Ildikó és Verebics Petra

Napjainkban ismét tanúi vagyunk annak a jelenségnek, hogy a politika szakralizálódik, átértelmezi a szent és profán jelentését, birtokolni kívánja a vallások értékadó, életorientáló szerepét, rangra emeli az erőszakot, megszenteli a másik ember megvetését, ha az idegen, más vallású vagy valamilyen módon fogyatékkal él. Ima-alkalmainkkal ellenkező irányba kívánunk elindulni. A szakralitás legbensőbb világába, az imádság világába akarjuk bevonni a politikát, a köz ügyeit, mindnyájunk ügyeit. Tesszük ezt azért is, hogy visszanyerjük a szent jelentésének valódi tartalmát, a teremtett ember Istentől kapott méltóságának tiszteletét, és gyakoroljuk az erőszak kultúrája helyett a szabadság kultúráját.

Valljuk, hogy teremtettségünk révén felelősségre és az Örökkévaló Istennel való együttmunkálkodásra elhívott emberek vagyunk mindnyájan. Ennek az együttmunkálkodásnak része az imádság. Várjuk Isten cselekvését, és tevékenyen részt is kívánunk venni abban. Isten szabad teremtményei vagyunk, akik elkötelezettek mások szabadsága mellett.

A liturgia (ének, imádság, szent szövegek olvasása és magyarázata) által Isten életet, ihletet, szabadságot közvetítő jelenlétére vágyunk, hogy az cselekvő erővé formálódjon át a mindennapjainkban.

Történet

A Lipcsében töltött ösztöndíjas évem alatt sokszor hallottunk a rendszerváltás előtti, és abban aktívan közre is játszó békeima-sorozatról, amely a Nikolaikirchében, Lipcse egyik központi templomában zajlott. A kezdeményezést egy Günter Johannsen nevű diakónus indította útjára, majd ’86-tól egészen 1989 októberéig Christoph Wonneberger, a Lukasgemeinde lelkészének koordinációjával zajlottak az imák és az azokból kinövő, óriási, békés menetek, demonstrációk. A hátteret Christian Führer, a Nikolaikirche lelkésze biztosította, aki ’86-ban körbetábláztatta a templomát az üzenettel: „Nikolaikirche – offen für alle” azaz „Nikolaikirche – mindenki számára nyitva”. Ugyanő így nyilatkozott erről később: „Ki akartuk nyitni a templomot az emberek és vágyaik számára. Szabad teret akartunk adni az embereknek.”

És akkor bevillant, hogy a hiányra, amely nap mint nap megfogalmazódik bennünk, és időnként, egy-egy tüntetésen a mértéke is megmutatkozik, tehát erre a hiányra nekünk, akik nem csak ennek a világnak a perspektívájából szemléljük (és jobb esetben alakítjuk magunk körül) az eseményeket, van válaszunk. Ráadásul nem vagyunk egyedül ezzel a válasszal. És elkezdtem keresni egy olyan templomot, amely szeretne nyitott lenni, és képes is erre. Végül – több okból kifolyólag – Kertai-Szabó Ildikóval tártuk még szélesebbre a Dankó utca kapuját, invitálva az embereket, hogy lépjenek be egy reményünk szerint biztonságos, szabad térbe, amelyet megbízható rendszerességgel (minden szerdán 18:00-kor) kinyitunk, hogy együtt legyünk, együtt imádkozzunk.

Keretek és vágyak

Nem titkoltan a fenti példa is a szemünk előtt lebeg tehát a gondolkodás és készülés ideje alatt, miközben persze aszerint formálódott az alkalom, amit mi, szervezők hozunk magunkkal, bár reményeink szerint a későbbiekben a résztvevők is alakítani fogják. Ami biztos, hogy egy olyan imasorozatot indítunk el, amelyben a legkülönbözőbb vallási háttérből érkező vagy vallástalan embereknek szeretnénk keretet biztosítani ahhoz, hogy ne maradjanak magukra félelmeikkel, elkeseredettségükkel, szomorúságukkal, és ne csak tüntetéseken tudjanak hangot adni a vágynak és hitnek, hogy Magyarországon ne pusztán utópia legyen a szabadság. A cél tehát, hogy együtt legyünk, és fohászkodjunk a szabadságért életünk legkülönbözőbb területein – úgy a nyilvános, mint a magánszféránkban: a szabadságért arra, hogy mindenki egyaránt élhessen emberi jogaival és emberi méltóságával, és a szabadságért arra, hogy mindenkinek lehetősége legyen megfelelő információkhoz jutnia, és ennek birtokában igazság és hazugság között különbséget tennie.

Szeretnénk azt is, hogy lehetőség szerint nyitott legyen a sorozat, nem csak a keresztények, de más vallásúak vagy vallástalanok számára is. Ennek érdekében azon dolgozunk, hogy a liturgia egyes elemeiben mindhárom ábrahámita vallás megjelenjen. Egyelőre zsidó szervezőtársunk van, muszlim partnert sajnos még nem találtunk, de ezúton is jelezzük, hogy bármikor be lehet kapcsolódni, így várjuk leendő muszlim szervezőtársunk jelentkezését.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy szinkretisták kívánnánk lenni. Inkább azt, hogy olyan liturgiát próbáltunk összeállítani, amelyet mindenki – aki erre nyitott – magáénak tud érezni, anélkül azonban, hogy egy percig is elhallgatnánk a saját zsidó/kereszt(y)én(y)/muszlim/egyéb identitásunkat.

Cél tehát az is, hogy miközben Istenhez imádkozunk, meg tudjuk élni az egységet – érkezzünk akármilyen háttérből. Hiszen mindannyian „csak” szabadságra és egyenlő emberi jogokra, bánásmódra, méltóságra vágyunk. Sorozatunkkal tehát egyrészt ahhoz is szeretnénk hozzájárulni, hogy ezt a méltóságot ott egymás közt átélhessük, és hogy egymást a hétköznapok során megismerjük, ne idegenként tekintsünk a másikra, akármilyen „más” első ránézésre – a „más” legtágabb értelmében: zsidó, muszlim, keresztény, ateista, nő, férfi, LMBTQ, roma, fekete, arab, fehér, felnőtt, gyerek stb.!

Mindezek alapján minden hétre más szabadságima-témával készülünk, melyekhez minden alkalomra más vendéget hívunk, aki az adott hét szabadság-témáját a heti szakasz vagy egy általa választott igeszakasz segítségével világítja meg.

Október 18-án Iványi Gábor, a MET elnöke indította el a sorozatot. A kicsiny, de annál lelkesebb csapat megerősítést kapott az igemagyarázaton keresztül abban, hogy fontos, amit csinálunk. Mert nem (csak) a nagy történelmi csomópontokon kell helytállni, de a pusztai vándorlás 40 éve alatt is. Mert felelősségünk van magunkkal és a jövő generációival szemben, hogy ne mondhassuk, ne mondhassák, mi nem tettünk meg mindent, ami tőlünk telik.