Kötőszó

Te vagy Krisztus teste. Add tovább, amit kaptál. Az egész teremtett világ, s benne minden élő Krisztus teste. Nem mindenki ismeri ezt fel, de boldogok, akik igen, mert ők meglátják a megváltást már itt, ezen a földön. Lehet, hogy ez a Szentlélek?

Szerző: Bence Áron, evangélikus lelkész

Jézus mondja: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (Jn 14, 26-27)

Hol van Krisztus teste?

Ez járt az asszonyok fejében húsvét hajnalán, ott a félhomályban, a sírkertben. „Hol van Krisztus teste?” Hol van az inkarnáció csodája? Hol van Immánuél, annak a biztosítéka, hogy Isten nem hagyott el minket, hanem közösséget vállalt velünk? „Ha nem látom a saját szememmel, ha nem érinthetem meg újra a testét, nem hiszem, hogy lenne folytatás” – mondja a többieknek Tamás. Micsoda bölcsesség rejlik e kételkedő mondatban! „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom” – mondja Mária is. Mindennél fontosabb neki, hogy tudja, hol van a test, a megváltó test, még úgy is, hogy halottnak hiszi.

„Bízzatok, én vagyok, ne féljetek” – szólal meg a Feltámadott Úr, mikor megjelenik az övéinek. Teste ugyanaz a test, és mégis, valami megváltozott benne. Mária nem érintheti meg többé, Tamás viszont igen. E test együtt eszik és iszik és beszélget és grillezik a tóparton a tanítványokkal, de újra meg újra eltűnik a szemük elől. Mint egy vibráló hologram, mintha szakadozna az adás. Aztán végleg elhomályosul. A tanítványok és ő az Olajfák hegyén vannak, mikor „felemeltetik”, „felvitetik” a mennybe. Utolsó szavaival valami Pártfogót emleget, ami segíteni fogja majd a benne bízókat.

Krisztus teste visszavitetik az Atyához, abba az országba, ahonnét származik. A hitvallásban vasárnapról vasárnapra emlékeztetjük egymást, hogy ő most az Atya Isten jobbján ül, s dicsőségében onnan fog ismét eljönni e világba, mikor betelnek az idők, s véget ér minden történet. A Fiú teste tehát az Atyánál van. Így van ez rendjén, mondanák erre zsidó és muszlim testvéreink. Az isteni az isteni világba tartozik, nem keveredhet az emberivel.

Most, mikor az egyházi évben mennybemenetel után és pünkösd előtt vagyunk, mi is feltehetjük a kérdést: hol van a test, ami megváltást hoz, ami reményt és értelmet ad ennek a földi kuszaságnak, melyet életnek nevezünk?

Hol van Krisztus teste? A mennyben, vagy valahol máshol?

Az emberbőrbe bújt Isten jött, látott és győzött, elvégezte, amit akart, majd visszatért az égi szférába, s onnan küldözgeti a Szentlelket mint valami szupererőt azoknak, akik teljesítik az akaratát?

Bár sokszor Krisztus-követő emberekként is valahogyan így képzeljük el Isten és test kapcsolatát, valójában ennél összetettebb a kérdés. Hiszen a keresztény üzenet alapjában a keveredésről, a szeretetből történő közösségvállalásról szól! Éppen az a botrányos benne, hogy bár tisztában van azzal, hogy az isteni az isteni világba tartozik, az emberi pedig az emberibe, mégis… mégis a keveredést tartja a megváltás titkának.

Isten emberbőrbe bújt. Vállalta az emberek maszatos, kusza sorsát. Közösségvállalásával két vállra fektette még a halált is. Újra és újra megjelent az övéinek. És amikor ott az Olajfák hegyén lassan végleg elmosódott a szemük elől, ezt azért tette, hogy még közelebb kerüljön hozzájuk. Hogy ne külső szereplője legyen a tanítványok életének. Hogy bennük éljen tovább.

Ti vagytok Krisztus teste – mondja Pál apostol. Krisztus teste ugyanis az Egyház. „Amikor ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” „Vegyétek, egyétek, ez az én testem.” De Jézus mond ennél megdöbbentőbb dolgokat is. „Amikor megtettétek ezeket egyszer is a legkisebbek közül, velem tettétek meg.” Jézus nem azt mondja, hogy „olyan fontos cselekedet ez, mintha velem tennétek ugyanezt”, hanem azt, hogy „velem tettétek meg”. Luther, annak ellenére, hogy tudós egyetemi tanár volt, az úrvacsorát igen naivan értelmezte: ha egyszer Krisztus maga mondja, hogy ez az ő teste és vére, akkor semmi okunk kételkedni benne. Hogy hogyan válik a kenyér és a bor istenivé, azt nem firtatta. Az misztérium, titok marad. Mégis, hihetünk abban, hogy Krisztus testéből részesülünk az úrvacsorában. Valahogy így kell lennie ezzel a legkisebb-dologgal is. Krisztus teste ott van az Egyházon kívül is. Ott van még a legkisebbekben is. Azokban is, akikről sosem gondoltad volna.

Nehéz ezt így látnom akkor, amikor a bizonytalanság sötét felhőként borul rám, amikor feszültségek cikáznak körülöttem, amikor úgy érzem, sokfrontos háborút vívok és keserű sebeket gyűjtök be nap mint nap. Nehéz a szívemben tartani a jézusi szavakat, mikor a szembejövők tekintetéből csak bambaságot, elutasítást, gyanakvást, vagy színjátékot tudok kiolvasni. Mikor azt látom, hogy az ember, Isten csodálatos alkotása, kihasználja, rabságban tartja, pusztítja önmagát és a társait. Ezek volnának Krisztus teste? Ők jelentenék számomra a megváltás titkát?

Hol van Krisztus teste? A mennyben, az Egyházban, vagy valahol máshol?

„Ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket” – mondja Jézus. A történet folytatódik. Te vagy Krisztus teste. Add tovább, amit kaptál. Az egész teremtett világ, s benne minden élő Krisztus teste. Nem mindenki ismeri ezt fel, de boldogok, akik igen, mert ők meglátják a megváltást már itt, ezen a földön. Lehet, hogy ez a Szentlélek? Amikor meglátjuk Istent ebben a kusza emberi világban? A megváltást a keveredésben?

„A Párfogó pedig megtanít majd titeket, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” – hangzik az ígéret az emberbőrbe bújt Isten szájából. Jöjj, Szentlélek, emlékeztess! Oszlasd félelmeimet! Frissítsd fel szememet! Segíts, hogy újra és újra meglássam a reményt a reménytelenségben! Ámen.