Kötőszó

 Az Evangélikus Információs Szolgálat munkatársai mesélnek.

Megverni a Jézuskát?

A Budavári Evangélikus Szabadegyetem egyik előadásán Tátrai Zsuzsa néprajzkutató a lutheránusokhoz kötődő néphagyományokról tartott előadást. Elmesélte, hogy egy olyan aprócska faluban gyűjtött, ahol szokás szerint a közösség legényei azzal kerestek maguknak némi zsebpénzt, hogy karácsonykor fehér lepelbe bújva, inkognitóban érkeztek meg a gyermekes házakhoz, és ők személyesítették meg Jézust, aki a karácsonyfa alá az ajándékot hozza. Tátrai Zsuzsa elmesélte, hogy gyermekkorában soha nem kételkedett az ajándékkal a kezében érkező Jézus valódiságán, egészen addig, amíg a szobába belépő, fehér lepellel takart alak egy hajdanvolt szentestén meg nem botlott saját leplében, és hasra nem esett a szoba közepén. Ez önmagában még nem lett volna baj, de kezében ott volt a karácsonyi ajándéknak vásárolt, igen drága porcelánfejű baba, amely persze ripityára tört. És még ez sem rombolta volna le feltétlenül az illúziót, ám azt a régi időre visszarévedő adatközlő gyermekként sehogyan sem tudta megérteni, hogy – a baleseten és a jelentős anyagi veszteségen némileg joggal felbőszült – édesanyja ezt követően, irtózatos pofonok kíséretében, határozottan kiverte a házból a pórul járt „Jézuskát”, aki szorult helyzetében, futva menekült a sötét utcán. Fehér leple csak úgy lobogott utána…

Vajon tényleg ő volt a Jézuska? És ha igen, hogy merte édesanyám megpofozni a Megváltót, akiről egyébként oly nagy szeretettel és tisztelettel szokott beszélni? Efféle kérdések fogalmazódtak meg az ajándék nélkül maradt, elszontyolodott kisgyermekben, aki ezt követően – lássuk be – már jogosan vonta kétségbe a karácsonykor lepelben érkező „Jézuska” valódiságát. (Illisz. L. László.)

Karácsonyi macskaland

Tavaly karácsonykor macskáink nagy meglepetést okoztak. Szenteste reggelén épp dísztettük a fenyőfát, és mint megannyi családnál, nálunk is különböző díszek, girlandok, fényfüzérek, finom szaloncukrok alkotják a fa ünnepi ruháját. Miután túljutottunk a legnehezebb fázison, a díszek megtalálásán – a díszeket doboz rejti, a dobozokat pedig a szekrény mélye –, nagy műgonddal, legjobb esztétikai érzékünk szerint akasztottuk fel a fára a különböző elemeket. Rövid gyönyörködés után pedig elfogyasztottuk az ebédet. Ebéd után megkísértett a gondolat, hogy titkon megbontom a műalkotást, kiveszek a papírból egy-két szem szaloncukrot, és ügyesen visszarendezem a csomagolást.

A nappaliban azonban, ahol a fa állt, igencsak meglepő látvány fogadott. Négy macskánk már régen túl volt a kóstolgatáson, nem sok szaloncukrot hagyva a fán. Mondanom sem kell, ők nem sokat bajlódtak a csomagolással.
Könnyesre nevettük magunkat. A fán csüngő, a földön heverő papír- és csokifoszlányok eltakarítása közben sem tudtunk haragudni rájuk. Találékony cirmosaink szenteste már békésen szunyókáltak saját kis kuckójukban. (Balla Mária)

Gyerek a fa alatt

Szonja lányom a napokban volt kilencéves. A születésnapkor mindig kicsit visszaemlékszik az ember, milyen volt az a nap, amikor megszületett, amikor a kórházban voltunk, majd amikor onnan hazajöttünk. December kilencedike után gyorsan telt az idő, hipp-hopp nyakunkon volt a karácsony, amelynek emléke szintén örök és szép emlék marad.

Az egész család szenteste napján azon igyekezett, hogy minden a lehető legszebb legyen. Volt csinos kis fánk, amit apa szépen belefaragott a talpfába, és az egész szerkezet a két és fél éves Dani gyerektől elérhetetlen magasságban állt.

Mivel ebéd után a két gyermek valami csoda folytán egyszerre tért aludni, fel is tudtuk nyugisan díszíteni a fenyőt. Jutott idő a nagy többségében játékokból álló ajándékok becsomagolására is. Sültek a sütőben a finomságok, versenyt rotyogott a fazekakban és a serpenyőben a töltött káposzta és a hal.
Aztán a fa alá kerültek az ajándékok is, hogy ha felkelnek az apróságok, kezdődhessen az ünnep.
A kisebbik kelt fel előbb, s miután tisztába tettem és megetettem, egy babahordozóba tettem.

Térültem-fordultam még párat, aztán amikor legközelebb a nagyszobába toppantam, a gyerek ott csücsült a fa alatt. A férjem odatette.

Meg is örökítettük: akkor nekünk Jézus csodája mellett ő volt a legszebb karácsonyi ajándék. (Horváth-Bolla Zsuzsanna) (A fotó saját)

Balotelli szomorú története

Egy késő őszön egérinvázió keserítette meg az életünket. Valószínűleg a szomszéd padlásáról lógtak át tetőtéri szobáinkba a pocik. Mit lógtak! Átszuszakolták magukat a csövek mellett, sőt átrágták magukat a gipszkartonon és a szigetelésen is. Rettenetes volt. Semmilyen eszköztől nem riadtunk vissza, hogy eltűnjenek, s advent második hetében úgy tűnt, mintha vége is lenne a rendszeres motozásnak.

Egyik nap aztán mégis azzal jött kiskamasz fiam reggelizni, hogy valami rágcsálást hallott éjszaka az íróasztal felől! Lehetetlen – mondtuk –, minden fiókot, polcot, táskát átnéztünk, sem fóliába száradt uzsonna, sem maradék müzliszelet, vagy eltévedt mikuláscsoki nem maradt a szobában.

Jó órával később épp csavarokat válogattunk egy barkácsáruházban, amikor belénk csapott a felismerés: „A Balotelli!”

Balotelli akkoriban szerzett nagy népszerűséget, nemcsak futballtudásával, hanem különc, csodabogár dolgaival, folyamatosan ébren tartva az érdeklődést. Kicsi fiam a bátyjának készített Balotelli mézeskalácsot íróasztala egyik fiókjában rejtegette. Mire félve belenéztünk a fiókba, szegény Balónak már sem polgárpukkasztó, ötujjas kesztyűre emlékeztető sapkája, sem káprázatos jobb lába nem volt.

Persze – bár már csak két nap volt karácsonyig – új tészta, új Balotelli. S bár évekkel ezelőtt történt mindez, az új példány celofánba csomagolva ma is ott lóg a konyhai fogason. Sem egér, sem hangya, sem moly nem támadta meg. A vasember ott mosolyog ötágú sapkájában, mezén a felirattal: WHY ALWAYS ME? (Zászkaliczky Zsuzsanna) 

Nyitó fotó: Innen