Kötőszó

Az Árpi bácsiról szóló történetek bizonyítják, hogy létezik szeretet, amelyik minden hatalmi pozíciót felülír; hogy van gyógyító hatalomgyakorlás is.

Szerző: Laborczi Géza

Történetek sora jut róla most is eszembe. Ezek azért fontosak, mert minden elemzésnél pontosabban mondják el, ki volt ő, mit hagyott ránk örökül, és éppen ezért mit kell megőriznünk.

Nagycserkeszen (Szabolcs Szatmár Bereg megye) 1956-ban nem sok minden történt. Pár gazda – miután évekkel azelőtt az új rend képviselői az ő bútoraikkal rendezték be a tanácsházát – október végén befogott a szekerébe és szépen elmenetek a tanácsra a bútorért. Ott az egyik funkcionárius tiltakozott, de egyetlen pofon után mindenki hazavitte a saját bútorát. Ezért több embert meghurcoltak, több évi börtönnel büntettek.

Parlamenti képviselőként meghívtam Nyíregyházára a köztársasági elnököt, Árpi bácsit. Kértem, hogy jöjjön el Nagycserkeszre is és beszélgessen a még élő meghurcoltakkal. Készséggel vállalta el a gyógyításnak ezt a különös, de nagyon fontos formáját.

A faluban természetesen rendkívül nagy volt a készülődés. Amikor megérkezett, bekísértük abba a szobába, ahol öt, korábban megalázott idős ember a kisgyermek izgalmával várta az ország első emberét. Belépve így kezdte:

„Üdvözöllek Benneteket abból az alkalomból, hogy mindannyian az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom tagjai vagytok!”

Kitört a nevetés, pillanatok alatt szétfoszlott minden feszültség. Emberi, emlékező és gyógyító beszélgetés kezdődött. Amikor búcsúzott, már mindenkit keresztnevén szólított és megölelt. Történelmi sebek gyógyultak meg akkor.

Együtt mentünk tovább Nyíregyházára. Kérdeztem tőle az elnöki autóban: Hogy bírod az elnöki szerepet Árpi bácsi? A válasz így hangzott: „Nagyon hiányzik a villamosozás, de ezek – mosolygott a biztonságiakra – nem engedik meg. Ezért ezt a sok rendőrt magam körül elég nehezen viselem."

Még a program összeállításakor kérdeztem tőle, hova szeretne megérkezni. A világ legtermészetesebb módján mondta: „Te hívtál meg, hozzátok megyünk." Így is történt. Házunk elé érve valami homok került a gépezetbe, mert biztonságiak miatt valahogy nem tudtunk eljutni a kapuhoz. Elnök úr szeretettel szólt oda nekik:

„Ne szórakozzatok már, paphoz megyek!"

Amikor még volt Szovjetunió, 1991-et írtunk, Jelcin fegyveres konfliktusba keveredett a keményvonalas ellenzékével. Mozgósították az egész ország rendőri állományát. Ungvári barátainkról semmit nem lehetett tudni. Mit tehet ilyenkor egy elszánt parlamenti képviselő? Kimegy körülnézni. De van-e rá garancia, hogy vissza is jön? Jobb előre gondolkodni. Így hát felhívtam az elnök urat, hogy ki megyek. „Aztán vissza gyere nekem, és amit átértél a határon jelentkezz, ne hogy utánad kelljen küldeni a hadsereget!” – mondta féltő szeretettel a telefonba.

Így emlékezem Árpi bácsira. Őrzöm történeteinket. Úgy, mint sokan mások. Azért kezdem el mesélni őket, mert cudar világot kezdünk élni. 

Ezek a történetek bizonyítják, hogy létezik szeretet, amelyik minden hatalmi pozíciót felülír; hogy van gyógyító hatalomgyakorlás is.

Az elhunyttól való elköszönés ősi imáját mondom érte, magamért, magunkért: „Testvérünk és üdvözítőnk Jézus, kísérd Árpi bácsit, amikor mi már nem kísérhetjük tovább. Irgalmas Atya, fogadd be Őt. Szentlélek, vigasztalónk, légy közel hozzánk. Ámen.”

A szerzőről

Laborczi Géza (1957) - evangélikus lelkész, a Nyíregyháza-Kertvárosi Evangélikus Egyházközség és az Oltalom Szeretetszolgálat vezetője, az Országos Presbitérium tagja. 1990-ben a rendszerváltó országgyűlés tagja, 1990-94 között az SZDSZ országgyűlési képviselője volt.