Kötőszó

Ha a kultúra, amiben élek, ha a közösség, amelyhez tartozom, azt sugallja, hogy a másfélét ne úgy kezeljem mint magamat, akkor annak a közösségnek a szokásai elválasztanak Istentől. 

Sok szó esik mostanában a keresztény kultúráról: keresztény országok, nem keresztény országok; keresztény Európa. Pedig nincs olyan, hogy keresztény Európa. Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet. A Biblia szerint nincs. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy keresztény nézőpontból ne lenne fontos a kultúra, vagy a nemzet. Jézus – az abszolút mérce, ha keresztény nézőpontból akarunk vizsgálódni – maga is tiszteletben tartja a kultúrát, azon nemzet szokásait, amibe beleszületett. Ezek akkor elsősorban az ószövetségi törvényeket jelentették.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt vagy a prófétákat. Nem eltörölni, hanem betölteni jöttem.” (Máté 5:17)

Ugyanakkor Jézus világossá teszi azt is, hogy a törvény maga vagy a szokások nem lehetnek a végső cél. A törvény eszköz, melyet azért adott Isten a népének, hogy segítsen nekik közelebb kerülni a végső célhoz, a legfőbb parancsolathoz. Erről így beszél:

(...) majd egy törvénytudó közülük, próbára akarva tenni őt, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?” Jézus pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. Ehhez hasonló a második: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. (Máté 22:35-40)

Isten szeretetének a parancsa alázatot követel. A törvény és a kultúra Isten szerint való, hogy ha ezt segíti. Az adott kultúra segíthet nekünk minden emberre szeretettel nézni, ha érvényesül benne a felebaráti szeretet parancsa. A törvénnyel kapcsolatban pedig Jézus világossá teszi, hogy az az emberért van, nem pedig az ember a törvényért:

És azt mondta nekik: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért. (Márk 2:27)

Vannak törvények, vannak szokások, amelyek segítenek nekünk Isten parancsa szerint élni, és vannak, amelyek hátráltatnak ebben. Amikor a kultúra embereket kezd szétválasztani magunkfajtára és magukfajtára, akkor az nem segít nekünk a felebaráti szeretet szerint élni. A felebaráti szeretet mindenkit magába foglal; liberálist és konzervatívot, zsidót és muszlimot, cigányt és bevándorlót.

Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmat érdemeltek? Nem ugyanazt teszik a vámszedők is? És ha csak atyátok fiait köszöntitek, mennyivel tesztek másoknál többet? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Legyetek azért tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes! (Máté 5:43-48)

Ha a kultúra, amiben élek, ha a közösség szokásai és elvárásai, amelyhez tartozom, azt sugallják, hogy a másfélét ne úgy kezeljem mint magamat, akkor annak a közösségnek a szokásai elválasztanak Istentől. Ez igaz lehet a „keresztény kultúrára” is. A „keresztény kultúra” ugyanis nem keresztény közösséget – egymást segítő és Krisztust követő embereket jelent. Aki keresztény kultúráról, vagy keresztény Európáról beszél, az sem erre gondol. Európára gondol, amely puszta mérete miatt sem lehetett soha a fenti értelemben vett közösség, az elvallástalanodás óta pedig végképp nem az. Aki keresztény Európáról beszél, az megpróbál valami definícót adni a „mi”-re az „ők”-kel szemben, és ehhez valamiért a „fehér”-rel, vagy pont a „vallástalan”-nal szemben a „keresztény”-t érzi szalonképesebbnek.

Itthon is jelen van ez a kereszténységet nem vallási, hanem kulturális értelemben használó áramlat, és nem csak 2010 óta. Ebben a retorikában a kereszténység a konzervatív, polgári, de sokkal inkább a nemzetet legfőbb politikai kategóriának gondoló, valamint egyfajta nosztalgikus és tekintélyelvű „mi”-t jelenti, a „nemzetellenes” „ők”-kel , vagy „ti”-vel szemben.

Így lehet a keresztény jelző olyasvalami, ami mégis szembe tud menni Isten törvényével. Hit és remény helyett pusztán valamelyik kultúra alkotóeleme lesz. Valami, amit lehet arra használni, hogy eldöntsük, kit fogadjunk be és kit ne.

Mint annyi más kérdésben, itt is mást vár tőlünk a világ, mint amit Krisztus követése jelent. És mint annyi más kérdésben, itt sem a keskeny út lesz a könnyebb. Ha nem akarjuk a világot „magunkfajtákként” és „magukfajtákként” látni, akkor konfliktusunk lesz minden olyan emberrel, aki eddig minket maga mellé, a „magunkfajtákba” sorolt, és aki ezután is elvárná, hogy lenézzük a „magukfajtát”. Ez konfliktust jelenthet a hozzánk legközelebb állókkal is:

Ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő apja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő anyósa között, és hogy az embernek ellensége legyen saját háznépe. (Máté 10:34-36)

A Jézus által példaként állított világban konfliktus és vita van minden olyan helyzetben, ahol a mostani világ által kínált látszólagos béke a csoporton kívül állók, vagy a csoporton belül, a perifériára szorítottak elnyomásán nyugszik. Családok, ahol az apa szavával nem lehet szembeszállni; csoportok, melyek felsőbbrendűnek érzik magukat más csoportoknál; szekták, melyek vakon követik a vezetőjüket; munkahelyek, ahol mindenki terrorban tartja a beosztottait és retteg a saját főnökétől; iskolás gyerekek, akik mások kiközösítésével és gúnyolásával szereznek barátokat; nemzetek, melyeket a külső és belső ellenséggel szembeni örökös harc tart össze.

Az ilyen, elnyomáson alapuló béke helyett – mint amilyen a Pax Romana is volt Jézus idejében – Jézus másféle békét akar. Családokat, ahol mindenki szóhoz tud jutni; csoportokat, amelyek ismerni és érteni akarnak más csoportokat; szektatagokat, akik felhagynak „tévtanításban”, „bűnben” élők megbélyegzésével; munkavállalókat, akik nem adják tovább másoknak a rájuk zúduló lelki nyomást; iskolásokat, akik szót emelnek a kiközösítettekért; polgárokat, akik leleplezik a hatalom ellenség-hazugságait. Erőszakon alapuló béke helyett Jézus erőszakmentes konfliktust akar.

Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne féljen! (János 14:27)

Krisztus követése nem a kultúra tagadását jelenti, vagy hogy megpróbáljuk a meglévőt egy másik kultúrára, szokásra, egy másik „mi”–re és másik „ők”–re cserélni. Krisztus ehelyett arra bátorít, hogy azt keressük: a kultúra, amelybe beleszülettünk, hol és hogyan gátol bennünket a felebaráti szeretetben. És, hogy ahol gátol, ott merjünk vele szembeszállni.

Forrás: Letter to a Non-Christian Nation
Szöveg: Földessy Árpád
Fotó: Ng Han Guan/AP