A keszőhidegkúti Találkozások Háza valódi találkozások helyszínévé vált augusztus 7–13-ig, amikor a Csepp a Tengerben Alapítvány és Nagy Panka szervezésében tizenhét önkéntes fiatal huszonhat pilisi gyereket táboroztatott. Az evangélikus táborhely és környezete szeretettel fogadta a nem éppen csöndes gyerekcsapatot: az egykori parókia volt gazdája, Lackner Aladárné Márta néni és lánya, Lackner Mónika, valamint a gyönki lelkész, Kollár Zsolt is örömmel, érdeklődve és támogatóan állt a zsizsegő nyaralók mellé. Köszönet a Magyarországi Evangélikus Egyház Andorka Eszter Programjának és az országos iroda diakóniai osztályának támogatásukért, amely lehetővé tette a pilisi Bizsu házhoz tartozó roma közösség gyermekeinek táborát.
Szöveg és fotók: Nagy Panka szakmai vezető
Tényleg megélhető a végtelen szerelem, szeretet, vagy csak egy negédes török sorozatban lehet realitás? Az idei Bizsu-tábor tematikáját éppen a török kultúra és az előbb említett sorozat adta. Sok gyerekünk látta többször is a sorozatot, a fiúk közül többeknek egy-egy szereplő neve a Facebook-profilja. Gondoltuk, könnyű lesz hozzá kapcsolódni.
Most, hogy már vége van a tábornak, és az elmúlt napokon gondolkodom, értettem meg, hogy a táborban történtekhez is csodálatosan illik a végtelen szeretet képe. De valóban létezhet végtelen szerelem, szeretet, türelem? Emberi léptékkel mérve nem elvárható, és itt Isten feltétel nélküli szeretete jut az eszembe. Lehet így, végtelenül szeretni nehéz sorsú embereket? Lehet velük közösségben lenni, nagyon közel hozzájuk úgy időt tölteni – egészen egyszerű körülmények között –, hogy az ne égessen el minket érzelmileg? Talán valóban az égés a legjobb szó itt, hiszen a sorozatban is megjelenik a mindent elemésztő tűz: ez a záróképe.
Hazaérve a tábor zárt világából, saját kis szappanoperához hasonló valóságunkból, ismét elhatározom, hogy jövőre megint változtatunk valamennyit, okosabban csináljuk. Hiszen nemcsak a Bizsu ház küzdelmes életű gyermekei vannak ránk bízva ilyenkor, hanem vigyázunk azokra a nagyon fiatal önkéntesekre is, akik kamaszkoruk óta jönnek velünk elkötelezetten, végtelen vagy talán nem mindig végtelen energiával.
Aztán eszembe jut a roma édesapa, aki eljött segíteni és főzni, közben gyöngyöt fűzött, virágot szedett, beszélgetett, csendben Bibliát olvasott. Szelíden és kedvesen velünk volt. Eszembe jut a rengeteg ölelés, amit kaptam és láttam. Hogy a tábor felénél már azért sírdogáltak a gyerekek, hogy majd haza kell menni. Hogy az önkéntesek a hazaérkezés után teljesen kimerülve azt írták, hogy érthetetlen módon feltöltekezve érkeztek haza.
Érdemes-e évről évre ennyit fáradnunk valamiért, amin nem biztos, hogy tudunk változtatni? Mások is ezt kérdezik, mi is feltesszük a kérdést néha. Egy biztos: rengeteget tanulunk belőle. Ez az a közelség, ahol már nem lehet elbújni. Tanulunk egymásról és tanulunk saját magunkról, és talán Isten végtelen szeretetéről is. Mekkora ajándék, hogy az nem csak egy tábor idejére létező valóság!
Ez a végtelen szeretet lehet, hogy illúzió, de mégis erőt ad, hogy tovább építgessünk egy közösséget, amelyben helye van mindenkinek: gyengének és erősnek, hívőnek és keresőnek, bárkinek, aki kíváncsi a másikra. Nemcsak róla fog megtudni valami újat, hanem magáról is, és a végtelen szeretet lehetőségeiről is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
