Kötőszó

Amikor – nagyjából egy héttel ezelőtt – egy borús péntek reggel felmentem a templomhoz, ez a kép fogadott. Tudtam, hogy ez lesz, mert a feleségem már észrevette, amikor egy negyedórával korábban kikísérte a nagyobbik lányunkat a buszmegállóba. Valaki csúnyán összefirkálta a templomot. Arra azonban nem voltam felkészülve, amit ott találtam. Máskor is voltak már kisebb firkálások és rongálások a templomon (közterületen áll, a város közepén), de ez a mostani sokkoló volt számomra. Először fel sem fogtam igazán. Ezt utólag onnan gondolom, hogy ott és akkor nem voltam képes másra, mint hogy lefotózzam, majd mentem a dolgomra. Kellett egy-két óra s néhány elvégzett feladat, mire a dolog igazán eljutott a tudatomig.

Szöveg: Kovács Viktor ajkai evangélikus lelkész

De akkor sem a düh volt bennem a legerősebb érzés, s ma sem az. Inkább a keserűség és a szomorúság. Nem is a végtelen ügyintézés  (rendőrség, biztosító, műemlékvédelem stb.) az, ami lelkileg leginkább megterhelő, pedig azt is utálom rendesen. Nem is a magában a templomban mint épületben tett kár az, ami annyira zavar. Nem vagyok egy konzervatív, „hagyományőrző” típus, nekem a templom így is templom, meg ha valahol, egy akármilyen teremben kellene összegyűlnünk vasárnap, az is pont olyan jó lenne…

Inkább az a kérdés járta át minden porcikámat, hogy vajon mi indíthatta és vezethette azokat, akik így elbántak a templommal. Nem hiszem, hogy az egyház ellenségei lennének. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy inkább semmilyen kapcsolatuk sincs az egyházzal. Lehet, hogy csupán bulinak tartották? Lehet. De akkor biztos, hogy nem volt mögöttük olyan szerető környezet, amely meg tudta volna tanítani nekik, hogy a buli jó dolog, és kell is (magam sem vetettem meg fiatalabb koromban), de a rongálás az már nagyon nem oké. Lehet, hogy be voltak tépve? Nagy valószínűséggel igen. Persze ezen sincs mit csodálkozni, amikor olcsóbb valamilyen meghatározhatatlan szintetikus kínai cuccot tolni, mint rendes kenyeret venni… Lehet, hogy dühösek voltak? Lehet. Ebben az esetben a templom rosszkor volt rossz helyen. 

Pontosítanék. A templom jókor volt – és van – jó helyen! Időbe telik, míg helyrehozzuk a kárt, és talán nem is olyan nagy baj. Hasznos lesz kicsit így látni a templomot, ebben az állapotban. Mert ez azoknak is szól, akik kívülről nézik, de nekünk is szól, akik nemcsak a templom elé, de „belé” is járunk.

Gyökössy Bandi bácsi [református lelkipásztor – a szerk.] írta – már nem emlékeszem, melyik írásában –, hogy vannak, akik amikor valami sérelem, trauma vagy egyéb rossz dolog éri őket, azonnal, gondolkodás nélkül robbannak, tiltakoznak, dühösek. Vannak olyanok is, akik magukban tartják az indulatot, és később robbannak. Legtöbbször rosszkor és rossz helyen, ártatlan emberekre zúdítják a dühüket.

Mi, keresztény emberek megtehetjük, hogy felfelé, Isten felé robbanunk. Mint a zsoltárokban. Azok, akik ezt tették a templommal, ily módon a legjobb helyre firkálták mindazt, ami bennük volt. Persze nem gondolom, hogy túl sok tudatosság volt a dologban. Inkább a jól letompított tudatalatti, a mélyen megbúvó szorongás, a szeretethiány, a magány és a nyomorúság fröccsent rá piros-feketén a templomra, az Isten színe elé. „DROGS”, „Fless” – olvasható a falon. Csak a szer marad, ha már annyira súlyos a helyzet, hogy másképpen nem lehet szünetet kérni…  

A templom eme módosult állapota megerősíti bennem azt, hogy milyen fontosak vagyunk, hogy mennyire kellünk az embereknek! Pál apostol írja: „…a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak [és lányainak] megjelenését.” (Róm 8,19) Mennyire jól illusztrálja ezt a templom falára pingált ördög-angyal is! Még betépve, rongálás közben is kétségbeesetten „kiabáló” próbálkozás kapcsolódni valamihez vagy a Valakihez! Rajzolhatott volna bármi mást is – mint, ahogyan tette is –, de mégis oda kellett tenni valamit, ami, ha esetlenül és torzan is, de utal arra a személyre, akinek ezt a házat építették. Lehet, hogy túlgondolom, de számomra ennél nem kell ékesebb bizonyíték, hogy mennyire nagy szükség van Isten igazi gyermekeire, akik – bármit is mondjanak mások – Jézushoz akarják és próbálják igazítani az életüket, mégpedig azoknak a gyönyörű és mindig aktuális szavaknak az alapján, amelyeket Máté evangélista tollából ismerünk: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,3–9)