Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Pogó és Jézus

„Miközben én csak teljes káoszt és agressziót, rendenkívüliséget láttam, odabent valójában volt rend, amelynek csak egy szabálya volt: vigyázz a másikra! Nem írott szabályzata volt, hanem belső rendje. Ettől persze nem lettem lelkes pogózó, de már másként tekintek rá” – írja Hegedűs Attila a pogózáson túlmutató jegyzetében.

phil_cvlt-750x492_pogo_tanc.jpg

Soha nem pogóztam, és életkoromat tekintve sejthető, hogy már nem is fogok. Talán nem mindenki tudja, mit jelent a szó: olyan „tánc”, amelyet punk- és metálkoncerten járnak bevállalósabb fiatalok; vállal egymásnak mennek, lökdösik, taszigálják egymást, kívülről nézve valójában kaotikus tömegverekedésre emlékeztet. Valamikor a nyolcvanas évek elején kisgyerekként Berlinben láttam először pogózó punkokat, azóta persze Magyarországon is megjelent ez a szórakozási forma.

Tánciskolához szokott agyam nehezen tudja feldolgozni a szabályok nélküli tánc látványát. Persze kérdés, kell-e, hogy a pogónak olyan szigorú rendje legyen, mint egy tangónak. Nem, de nem is az a feladata, nem akar szép lenni, ellenkezőleg! Első ránézésre agresszió és teljes rendszertelenség, szabályok nélküli világ. Csakhogy párszor voltam olyan koncerten, ahol testközelben láthattam, hogyan is működik ez – persze nem álltam be, nem az én világom, de közelről megfigyelhettem. És különös dolgokat vettem észre.

Először is éles kört vontak a „vezető táncosok” a táncosok körül, nehogy véletlenül belekeveredjenek és megsérüljenek olyanok, akik nem is akarnak benne részt venni. Fiaim viszont ki akarták próbálni, és bementek a pogózók közepébe, én oldalról néztem őket. (Egyébként nagyon józanul gondolkodó emberek a gyermekeim, így nem féltettem őket.) Pár perc múlva az egyik fiam odajött: „Apu, vigyázz a szemüvegemre, bent figyelmeztettek, nehogy baja legyen!” Ha valaki a földre esett, négyen nyúltak utána, felemelték, megnézték, ugye nincs semmi baj, megveregették a vállát, majd folytatták a játékot.

Vagyis miközben én csak teljes káoszt és agressziót, rendenkívüliséget láttam, odabent valójában volt rend, amelynek csak egy szabálya volt: vigyázz a másikra! Nem írott szabályzata volt, hanem belső rendje. Ettől persze nem lettem lelkes pogózó, de már másként tekintek rá.

Belső rend vagy külső rend? 

Mindig is érdekelt a kérdés. Milyen vonzó gondolat: egy olyan közösség, amelynek egyetlen „szabálya” van: vigyázz a másikra! Furcsa párhuzam, de mintha Jézus is hasonlóan gondolkodott volna: amikor megkérdezték tőle, melyik a legfontosabb parancsolat, nem emelt ki egyetlen szabályt, előírást sem abból a kétszáznegyvennyolc szabályból és háromszázhatvanöt tilalomból, amelyet a korabeli zsidóság merevebb ága, a farizeusság a Tórából levezetett. Helyette ennyit mondott: Szeresd Istent, ahogy csak tudod, és úgy szeresd embertársadat, mint ahogyan magadat szereted! Nem sokkal több előírás ez sem, mint a pogó egyetlen szabálya: vigyázz a másikra!

Ráadásul amikor Jézus a közösségen belüli látható rendről beszél, ennyit mond: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35) Se hajviselet, se beszédmód, se imádságnál használt kéztartás, se a felállás vagy leülés rendje az istentiszteleten, hogy jobbra vagy balra forduljon a lelkész…

Fontos tudatosítani, hogy a jézusi rend lényege nem a külső rend, nincs előre megírt „tánclépés”, mint egy szalontáncnál. Felszabadító élmény ez.

A rádöbbenés öröme

Egyszer még általános iskolásként elmentünk egy kirándulásra az osztállyal, és eljutottunk egy dombhoz, amelyen egy kálvária állt: a domb tetején feszület, a felfelé vezető ösvényen elszórva kis fülkék, ahol Jézus passiójáról lehetett elmélkedni. Felérve egyik mélyen hívő katolikus osztálytársam elmondta, hogy most le kell térdelni és elmondani az Üdvözlégyet – és meg is tette.

Én mint evangélikus papgyerek kellemetlenül éreztem magam: hívő voltam, de mi ilyet nem szoktunk csinálni… Emlékszem, utána kisgyermekként sokáig vívódtam a gondolattal: lehet, hogy neki volt igaza, és én bűnt követtem el azzal, hogy valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna? Csak később raktam össze a képet: semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy egy tőlem idegen szokást nem követtem.

Mi, emberek könnyen belemegyünk abba a játékba, hogy a szokásoknak erkölcsi súlyt adunk, és elhisszük, hogy a lényeghez tartoznak. Nagyszerű élmény a rádöbbenés: Isten szeretete nem ettől függ!

Határok és keretek 

Ugyanakkor óvakodnék attól, hogy Jézus közössége és a pogó között túl szoros párhuzamot vonjak. Ahhoz Jézus túl összeszedett volt. Ráadásul ha ő maga nem alkotott is új szabályokat, a régieket nem akarta automatikusan felrúgni: átértelmezte, sőt inkább újraértelmezte őket, de nem dobta ki. Nem azt mondta a Hegyi beszédben, hogy ne böjtölj vagy ne imádkozz, hanem azt: gondold végig, miért teszed! És ne feledjük, maga is bemegy a zsinagógába szombaton, maga is megüli a szédervacsorát a zsidóság legszebb ünnepének előestéjén.

Különbség van aközött, hogy valaminek a lényege a külső rend hiánya – ez a pogó –, és aközött, hogy valaminek nem a külső rend a lényege. Jézust tényleg a belső rend irányította, de ennek szolgálatába állította a külső rendet is.

Ráadásul van egy kellemetlen emlékem: egy koncerten a biztonsági embereknek ki kellett vezetniük egy fiút a nézőtérről: részegen mindenkinek nekiment, mindenkit letaposott, nem hagyta a többieket szórakozni. A sok alkohol hatására azt hitte, pogózás van – és nagyon megsértődött mindenkire, aki azt mondta, ebből nem kérünk. Ez a kis eset elgondolkodtatott: bármennyire jónak tűnik is a pogózásban, hogy nincs külső szabály, ha valaki elfelejti a belsőt – vigyázz a másikra!–, az életveszélyessé válhat. Márpedig nem vagyok annyira nagyképű, hogy elhiggyem magamról, magunkról, hogy mindig a belső szeretet vezet. Olykor szükség van külső keretekre – nekem is, másoknak is. Ha az életben mindig a szeretet kettős parancsa szerint tudnánk élni, nem lenne büntető törvénykönyv sem. A külső rendre nem Istennek vagy Jézusnak van szüksége, hanem nekünk – jelzi emberi képességeink határát. Ha tökéletesek lennénk, nem lenne rá szükség… És ne felejtsük, Jézus maga is adott kész imaszöveget, a Miatyánkot, mondván: így imádkozzatok! Meggyőződésem, hogy nem véletlenül szerepel ez a Bibliában: így imádkozzatok, nem pedig ez: ezt imádkozzátok! Jézus nem előre kész, merev törvényt ad az imádságra, hanem segítséget: ha nem találod a saját szavaidat, íme a segítség, ezzel fordulj Istenhez. A külső rend mint segítség jobb, mint ha meg se tudnánk szólalni.

Hát itt a nagy különbség a pogó és Jézus között. A pogózást megöli a külső rend. Jézus közösségét akár még segítheti is, ha nem hisszük, hogy fontosabb, mint a szeretet belső parancsa.

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. május 8–15–i 87. évfolyam 17–18. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5117854055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

kotoszo_honap_konyve_sablon.png
 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása