Kötőszó

A háború kitörése óta egy visszatérő álom gyötör. Azt álmodom, hogy éjszaka zörgetnek, és én tudom, hogy azonnal el kell menekülnünk. Fejvesztve próbálom összegyűjteni a gyerekeket, de egyedül vagyok, és érzem, hogy túl lassan haladok, nem tudom őket elég gyorsan öltöztetni, kifutok az időből, mert mindjárt ránk törik az ajtót.

Szerző: Kovács Barbara

Ez a rémálom a saját szorongásom mellett a menekülő édesanyákkal való együttérzésem jele. Tudom, mit jelent békeidőben fél lábbal az ajtóban öltözködni és az utamba kerülő első göncöt magamra húzni, csak mert a gyerekek már kint várnak felöltözve – ugyanakkor el sem tudom képzelni, mit jelent másoktól kapott ruhaadományokból méretet válogatni, mivel a saját holmikat nem volt idő elhozni. Tudom, mit jelent maradékokat és megcsócsált kiflicsücsköket vacsorázni, hogy ne dobjuk ki, amit a gyerekek meghagytak – de el sem tudom képzelni, mit jelent a határon élelmiszercsomagért sorban állni. Tudom, mit jelent aggódva virrasztani a gyerek ágya mellett, mikor lázas – viszont el sem tudom képzelni, mit jelent a kisbabámat idegeneknek átadni egy kerítésen, hátha így megmenekül. Tudom, milyen, ha egy óvodás nehéz kérdéseket tesz fel – de el sem tudom képzelni, milyen lehet megmondani egy kisgyereknek, hogy el kell menekülnünk az otthonunkból a háború miatt.

Ezek az édesanyák néhány héttel ezelőttig szintén csak az első részét ismerték ezeknek a mondatoknak. Osztoztunk az anyák hétköznapi sorsában, bosszúságaiban, félelmeiben. De nekik meg kellett ismerniük a második részt is.

Máriára gondolok, aki szintén egy átlagos lány volt, mégis rendkívüli nehézségek árán lett Isten fiának édesanyja. Már várandósan el kellett hagynia az otthonát, hogy egy idegen városban szülje meg első gyermekét, nehéz körülmények között, hiszen rendes szálláson „nem volt számukra hely”. Rá gondolok, amikor azokról a várandós nőkről látok képeket, akiket a lebombázott szülészeti klinikáról menekítettek ki.

Még alig volt néhány hetes a gyermek – talán még a gyermekágy idején –, amikor József álmot látott. El kell menekülniük, mert Heródes a gyermek életére tör. Ezért fogta József Máriát és a kis Jézust, és „még éjnek idején” elindult velük Egyiptomba, hogy megóvja őket a veszélytől. Rájuk gondolok, amikor arról az édesanyáról látok képeket, aki a légvédelmi szirénák hangja miatt a metróaluljáróba húzódva szoptatta két hónapos kisbabáját.

Ma sokan azt mondják, nem érdemes erre a világra gyereket szülni. A klímaváltozás, a bizonytalan jövő, a háború rémképei és a nukleáris fenyegetés, az egyre erősebb társadalmi megosztottság és gyűlölködés mind megerősítenek bennünket abban, hogy ez a világ bizony megérett a pusztulásra. Ha valaki azt mondja, nem érdemes erre a világra gyereket szülni, akkor is Máriára és Józsefre gondolok. Mi lett volna, ha ők is ezt mondják? Ha körülnéznek, és látják, hogy egy gyerekgyilkos császár van hatalmon, az országuk idegen megszállás alatt, és a társadalmuk számtalan egymással ellenségeskedő csoportból áll össze? Ők viszont Isten ígéretét látták a születendő gyermekben. Mint ahogyan ma is minden egyes kisbabában Isten ígérete születik meg.

A világ szörnyű, de minden egyes gyerekkel egy kicsit jobb hely lehet. Mint ahogyan az a jászolban fekvő kisgyermek is végül megváltotta az emberiséget. Isten ígérete a jövőre ott van a lebombázott szülészeti klinikán, a hideg metróaluljáróban, a zsúfolt pályaudvarokon és a menekülttáborokban. Az édesanyák pedig bárhol és bármilyen körülmények között, bármilyen nagy veszélyben legyenek is, Isten reményteli terveinek földi megvalósítói. Isten éltesse az édesanyákat!

***

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. április 24. – május 1–i 87. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Borítókép: Magyari Márton