Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Hogyan beszéljünk a diákoknak az ukrán háborúról?

Csütörtökön, február 24-én kitört a háború, de napközben, amikor elindult a hírfolyam, az én diákjaim még a padokban ültek, különböző témákkal a fejükben, amelyekből egyik sem volt még csak közel sem a háborúhoz. Padtárs, lecke, óra vége, maradjoneladolgozat, engedjenelötperccelelőbb, ilyesmi. Aztán péntek reggel nyolckor így fogadtak a nyolcadikosok: „Szilva néni, kitört a háború, hallotta?! Fent van TikTokon, láttuk, ahogy becsapott valami valakinek a szomszédjába, meg ahogy durrognak a háttérben. Mi lesz most?”

Szerző: Ittzés Szilvia

ben-wicks-idctsz-inhi-unsplash.jpg

A péntek délelőtti helyzet valahogy amúgy is alkalmas volt a ventilálásra, mivel a tizenhét fős csoportból tizenhármat elvittek tánc- és előadáspróbára a közelgő március 15-ei műsorhoz, így igen nehezen ment a tanulásra hangolódás. A háború előző napi kitörésével pedig végképp nyilvánvaló volt, hogy akkor most nem lesz angolóra. Már csak azért sem, mert aki nem táncol, és nem ad elő elég jól ahhoz, hogy bekerülhessen az iskolai műsorba, annak általában más sem megy olyan könnyen. 

„Szilvi néni, mi lesz most? Holnap már Budapestet támadják? Akkor azt mi sem ússzuk meg!” záporoztak a kérdések.

Egy háború kitörése sok mindenre lehetőséget ad az átlagtanárnak átlaggyerekekkel. Ezek az én gyerekeim is olyanok, mint sok más társuk, akik helyben járnak iskolába: a közösségi média és a globalizáció ellenére zárt világban élnek. Ebben a világban, a vicces videók és a helyi események, a gyaloglás és a biciklizés világában, a hosszú ingázásoktól és autós szállításoktól mentes mindennapokban egy gyerek még egészen sokáig gyerek maradhat.

A háború azonban, úgy látszik, még ide is betör. Hogyan? Úgy, hogy a harkovi fiatalok is fent vannak TikTokon. És hogy az a fiatal múlt héten még a cuki cicáit mutatta, ezen a héten pedig már a háborút.

Fogalmam sincs arról, hogy mi az a TikTok, és csütörtök este még nem is voltam benne biztos, hogy diákjaimmal előkerül-e majd a háború mint téma. Az a téma, amely mindenkit fogva tart. De a biztonság kedvéért készültem valamennyire: bepótoltam a hiányosságaimat, megnéztem, mekkora is Ukrajna, milyen a gazdasági helyzete, milyen nyelveket hányan beszélnek. Ez így leírva nagyon kínos, hiszen mindezt tudnia kellene egy diplomás tanárnak egy szomszéd országról. De nem így van, és jobb volt szembenézni ezzel a tudatlansággal és még időben tájékozódni.

És még jó, hogy felvérteztem magam legalább ennyi előismerettel, mert bizony jól jött azon a péntek reggelen. Így is túl sok kérdés maradt nyitva, és csak ámultam, hogy milyen bölcsen járta körbe az ismeretlen és ijesztő helyzetet az a négy, angol szavak memorizálásával, táncinstrukciók követésével, szavalatok produkálásával küszködő diákom.

„– Szilvi néni, maga lőne emberre?
– Gyerekek, én Krisztus-követőnek tartom magam, nem hinném, hogy lelőnék valakit csak azért, mert rám fog egy puskát. Ha lelő, lelő.
– Jó, de biztos ebben? Nem is tudja, hogy milyen érzés lesz!  És ha a gyerekeit kellene megvédenie? Vagy minket? Vagy a kiskutyáját?”

Hát igen, itt jönnek az árnyalatok. És ez most nem etikaórai tananyag vagy az egykori filozófiaóra a nyolcvanas évekből. Ez itt most a valóság, annyiból legalábbis, hogy „fent van, most is lájvolják”, így bekerült a zárt világú kisváros tantermébe is.

„– Hallottam, hogy a tizenhat évesek el sem hagyhatják majd az országukat. Akkor a bátyámat is bevinnék? Vagy az apámat és a nagyapámat is? Ezt nem élném túl.
– Mit a bátyádat? Hát téged, egy év múlva! – kontrázik a másik.
– Engem biztos, hogy nem. Én tűnök innen, megyek Németbe.”

És ez megint bonyolult téma, mert ez a gyerek – mint sokan mások is – úgy szeretnék, hogy őt majd fogadják be, ide viszont inkább ne jöjjön senki. Ez a gyermeki hozzáállás teljesen érthető, hiszen az empátia nem születik velünk, még sokat kell csiszolódnia a gyermeki önzőségnek, mire felelős állampolgárrá válik az a gyermek. Aki végül a menekültben egy menekülő embert lát, aki – lám – lehetne ő maga is.

„– Szilvi néni, ezt ki akarta, hogy legyen? Ki indíthat háborút, akárki?”

És ez megint milyen nehéz, hiszen a háború azért más, mint egy földrengés vagy egy aszály. Egy háború nem csak úgy lesz, azt valaki akarta, hogy legyen. Valaki elindította, és erre éreztek rá ijedt, de válaszokat kereső diákjaim.

„– De hiszen ez szörnyű! Akkor mi a biztosíték, hogy nem indítunk mi is háborút? Vagy egy másik ország is? Ebbe belegondolni is borzasztó.”

Nincs biztosíték. Szokták mondani, hogy ha az anyákon múlna, sosem lenne háború. És rajtunk, tanárokon – a magunk harcaival és küzdelmeivel – múlhatna? Vagy rajtunk, evangélikusokon? Vagy keresztényeken?

Borítókép: Unsplash.com/Ben Wicks

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5117777224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

fuszal_a_folyoban_honap_konyve.jpg
 
340x680_2ss.jpg

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása