Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Luther a háborúról
Az orosz–ukrán harcok margójára

Az egész világ nyilvánosságát megmozgatta az Oroszország és Ukrajna között kitört háború. Senki sem gondolta, hogy a balkáni háborúk után megtörténhet ilyesmi Európában. A második világháború óta nem volt ilyen mértékű háborús katonai esemény az öreg kontinensen. Luther gondolatai e téren is orientálnak a helyes mérlegelésben.

Szerző: Kovács Viktor evangélikus lelkész

stijn-swinnen-qwe8tlrng8k-unsplash.jpg

2022. február 24-én hajnalban Vlagyimir Putyin orosz elnök kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. Két komolyabb okot említett e drasztikus parancs indokaként. Az első, hogy mivel előzőleg – a világon egyedüliként – elismerte a kelet-ukrajnai szakadár népköztársaságokat, békefenntartókat küld ezekre a területekre (felrúgva az első és második minszki jegyzőkönyvet, amelyet a köznyelv „megállapodásnak” nevez). Valójában az orosz hadsereg három irányból megtámadta Ukrajnát: keleten a szakadár népköztársaságok, északon Belorusszia (Fehéroroszország), délről pedig a Krím-félsziget felől. Ezzel (Krím annektálása után) immár másodjára szegte meg az 1991. augusztus 24-ei, a Szovjetunió által is hitelesített népszavazást követően 1994. december 5-én aláírt budapesti memorandumot, amelyben – az akkor már Oroszországnak nevezett állam – garantálta Ukrajna területi integritását. Az Ukrajna egészét érintő katonai hadművelet alátámasztására szolgáló másik indok pedig az volt, hogy az orosz kormány szerint határain belül Ukrajna elnyomja, sőt irtja az orosz kisebbséget. Ez az ok nyilvánvaló és égbekiáltó hazugság. Tény azonban, hogy Ukrajna nem bánt kesztyűs kézzel a nemzetiségekkel. Ezt magyar oldalról is pontosan tudjuk. De hogy ez valóban indok lenne…?

Luther Márton gondolataira támaszkodva szeretnék néhány olyan szempontot leírni, amely segíthet bennünket abban, hogy kialakíthassuk a magunk véleményét ebben az ügyben. Mielőtt azonban a reformátort idézném, egy-két dolgot le kell szögezni a korrektség kedvéért. 

  1. Luther ötszáz évvel ezelőtt élt, és amit írt, azt az adott kornak írta.
  2. Luther nem volt pacifista, azaz nem ítélte el az erőszak minden formáját. Az ember bűnösségének következményeként szükségesnek és Istentől valónak tekintette az állami monopólium által felhatalmazott erőszakszervezeteket, amelyek arra hivatottak, hogy megfékezzék a bűn féktelen rombolását.
  3. Luther soha nem gondolkodott a mai értelemben vett nemzetállamokban, hiszen azok fogalma számára még ismeretlen volt. Az ő korában az adott uralkodó személye és az éppen aktuális területi határok voltak mérvadók, amikor országról, nemzetről vagy államról („világi felsőbbségről/hatalomról”) beszél. Írásai alapján értelmetlen nemzeti kisebbségekről értekezni, az adott kontextusban nem sok relevanciával bír.
  4. Legtöbbet a különböző társadalmi osztályok közötti harcokról írt, hiszen éppen egy parasztháború zajlott az idő tájt, de tett pár kijelentést – ahogyan ő fogalmaz – az „egyenlők” (értsd: az államok) közötti háborúkról Lehet-e üdvösséges a katonai hivatás? című munkájában. (Luther Márton: A jogos önvédelem. In: Lehet-e üdvösséges a katonai hivatás? [Luther válogatott művei 4.] 377–383. o.) Vizsgáljuk meg ezeket a teljesség igénye nélkül.

A magyar közvélemény igen megosztott az orosz–ukrán háború jogosságának kérdésében (is). Bár azt hiszem, hogy még azok is, akik az orosz kormánynak adnak igazat, inkább békét szeretnének, semmint háborút. Ugyanis valahol mindannyian érezzük, hogy az emberéleteket követelő harc nem lehet jó megoldás, maximum „szükséges” rossz. De vajon a „szükséges” kategóriájának megvalósulását láthatjuk-e ezekben a napokban?

Luther ezt az egyetemes emberi érzést fogalmazza meg mint írásának tulajdonképpeni summáját: „E fejezetben tehát az a legfontosabb, hogy a háborúskodás nem helyes, még akkor sem, ha egyenlő rangúak [tehát például nem parasztok és nemesek, hanem államok – K. V.] hadakoznak egymással.” Jóllehet a reformátor nem tart minden erőszakot Isten elleni véteknek, attól még szerinte a háború nem jó és helyes dolog, hiszen emberi életekbe kerül. Éppen ezért kategorikusan kijelenti, hogy „aki háborút kezd, annak nem lehet igaza, és méltányos, hogy az szenvedjen vereséget, vagy legalábbis bűnhődjék, aki először ránt kardot”. Mert ugyan van joga az államnak gyakorolnia az erőszak-monopóliumát, de „[a] világi hatóságot […] Isten nem arra rendelte, hogy a békét megszegje, és háborúságot kezdjen, hanem arra, hogy a békét őrizze, és a háborút megakadályozza”. A háború sohasem lehet A terv, csupán Zs, azaz az utolsó utáni „megoldás”.

A háború alapvetően rossz és elítélendő dolog, a bűn következménye a reformátor szerint. De nem mindig lehet kitérni előle. Ha egyáltalán lehetséges jogos háborút viselni, akkor az egy elkerülhetetlen helyzetben csakis a szükséges rossz lehet. Ily módon egy állam akkor hadakozhat jogosan, ha nem oka, hanem passzív elszenvedője a háború kirobbanásának.

„Jól vésd a szívedbe, hogy messze, nagyon messze elkülönítsd egymástól az akarást a kényszerűségtől, a kívánságot a szükségtől, a hadakozásban való kedvet a háborúskodás szükségességétől” – írja Luther.

Egészen konkrétan és kétséget nem ismerően fogalmazza meg a jogos háború meghatározását: „Mert különbséget kell tenni háború és háború között: van olyan, amelyet akarattal, harci kedvből kezdenek, mielőtt még valaki megtámadná őket, viszont van olyan is, amelyet valakire erőszakkal rákényszerítenek, amikor tudniillik valaki megtámadja a másikat. [...] Az első az ördögtől való, annak ne adjon Isten sikert; a másik emberi szerencsétlenség, ebben segítsen az Isten.” És ha valakiben maradt volna még kétség:

„A védekezés becsületes oka a hadakozásnak, és azért minden törvény is helyesli, hogy az önvédelem büntetés alá ne essék” – hangsúlyozza Luther.

A reformátor ebben az írásában is igen kategorikus: aki megtámadja a másikat, annak nem lehet igaza, és Isten előtt csak az a háború indokolható, amely a védekezésre korlátozódik.

És végül, de nem utolsósorban Luther említ egy további dolgot, amely mégannyira sajátja a bűnben élő emberiségnek:

„Mert itt áll Isten igéje, hogy elveszíti a népeket, akik gyönyörködnek a hadakozásban.” Az emberi mohóság, számítás és vérszomj, a hadi dicsőség hajszolása csupán hormonokkal játszó csalfa, vak remény arra, hogy több, jobb, hatalmasabb és fontosabb legyen egy ember, egy ország, egy eszme vagy egy ideológia. Ezért soha, de soha nem lehet elégséges indok arra, hogy háború induljon. 

„Így hát ennek a résznek ez legyen az eredménye: egyenlőkkel szemben hadakozni csak kényszerűségből és Isten iránti félelemmel szabad. A kényszerűség pedig akkor áll fenn, amikor a szomszéd vagy az ellenség a kezdő és támadó fél, és mit sem használ, ha az ember hajlandó bírósághoz folyamodni, kihallgattatni magát és egyezkedni, eltűrni mindennemű gonosz szavakat és fondorlatot, hanem az ellenség egyenesen erőszakkal akar a dolog végére járni. Én itt mindig kikötöm magamnak, hogy olyanokat oktatok, akik Isten előtt igazságot akarnak cselekedni; azokhoz, akik igazságot sem adni, sem fogadni nem akarnak, nincsen semmi közöm. Az istenfélelem az, ha az ember nem bizakodik ügyének igaz voltában, hanem elővigyázatos, szorgalmas és óvatos még a legcsekélyebb dologban is, még ha az akár csak egy fityinget érő dolog is.”

Borítókép: Unsplash.com/Stijn Swinnen

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8317766774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

kotoszo_honap_konyve_sablon.png
 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása