Kötőszó

Szánalommal hajolunk le valakihez, vagy egyenrangú félként állunk mellé egy nehezebb élethelyzetében? Közönyösen elfordítjuk a tekintetünket, és némi (pénz)adománnyal megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, vagy tettekkel is megmutatjuk, hogy közösséget vállalunk a szenvedővel? Milyen nagy – vagy éppen mennyire kicsi – a távolság köztünk és az elesettek között? Ezekről a szívbe markoló kérdésekről is szóltak a Kötőszó live szeptember 21-ei adásának vendégei.

Szerző: Vitális Judit

A Magyarországi Evangélikus Egyház beszélgetéssorozata második részének középpontjában a diakónia és a tágabb értelemben vett szeretetszolgálat állt. Nagy Ildi ezúttal Némethné Tóth Szilvia evangélikus lelkigondozót, gyásztanácsadót és Laborczi Géza lelkészt, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetőjét kérdezte. Az egész diskurzust, illetve a benne részt vevőket az őszinte odafordulás, a valódi kíváncsiság, a párbeszédre, a másik megértésére való törekvés jellemezte – az az attitűd, amely alapfeltétele a szolgálatuk végzésének.

Némethné Tóth Szilvia tizenkét éve dolgozik a gyermekonkológia területén. Még Pécsett kezdett el rákos beteg gyerekek és szüleik kísérésével foglalkozni, jelenleg pedig Budapesten, a Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet gyermekhematológiai és őssejt-transzplantációs osztályán teszi ugyanezt.

Elsősorban, ahogy mondja, azzal segít, hogy jelen van, elérhető, méghozzá akkor, olyan módon és olyan mélységben áll rendelkezésre, ahogyan azt a másik fél szeretné. „A gyerekeknek azt szoktam mondani, én vagyok a beszélgetős néni, akivel lehet beszélgetni, játszani – és akinek lehet nemet mondani. Legalább velem kapcsolatban hadd legyen az ő kezükben a kontroll, hiszen a kórházi kezelés során alapvetően nincs beleszólásuk abba, mi történik velük” – mutatott rá a lelkigondozó.

Míg Szilvia tulajdonképpen ott él az éppen akkor rábízottak között, addig Laborczi Géza kevésbé van kint a „terepen”. A szeretetszolgálat vezetőjeként az ő feladata immár húsz éve annak a sokrétű munkának a koordinálása, amelyet az intézményük végez: nappali melegedőt, éjjeli menedékhelyet, népkonyhát, átmeneti szállót, hajléktalan idősek otthonát, családok átmeneti otthonát, nevelőszülői hálózatot, családi bölcsődét, tanodát működtetnek, és két felzárkózó település romatelepeinek a felszámolásában is részt vesznek. „Igyekszem olyan, bizalmi elven alapuló szervezeti kultúrát felépíteni, amelyben minden munkatársam tudja és teszi a saját feladatát, és ismeri a kompetenciahatárait – körvonalazta a feladatait. – Azt vigyázom, hogy a szolgáltatásaink egymásra épüljenek, és ne kioltsák, hanem erősítsék egymást.”

Mindketten tapasztalják, mennyire változó, hogy a másik ember mennyire engedi, hogy segítsenek neki. És bizony az is előfordul – árulta el Laborczi Géza –, hogy valaki már annyira belemerevedett a helyzetébe, hogy nem lehet segíteni: „El kell őket hordozni, ez is egy komoly házi feladat.”

Ugyancsak fontosnak tartják mindketten, hogy még véletlenül se tartsák magukat különbnek vagy szerencsésebbnek a másiknál. Ehhez – mondta Némethné Tóth Szilvia – erős önismeret kell. Számára mindig megtiszteltetés, amikor valaki megnyitja előtte életének az ajtaját. Még Pécsett mondta neki egy fiú, hogy őt ne sajnálják. „Tőle tanultam meg, milyen megalázó a beteg gyerekek számára, ha szánakoznak felettük. Elveszett az egészségük, az addigi életük, egy időre a jövőjük is, nem maradt más, csak a büszkeségük, a küzdésük.”

Ahogyan bárki bármikor kaphat egy kedvezőtlen diagnózist, úgy „szociális baleset” is történhet bárkivel. Laborczi Géza is pontosan látja, hogy sokkal keskenyebb a mezsgye hajléktalan és nem hajléktalan között, mint elsőre gondolnánk. A méltóság pedig mindenkinek jár. „Nem vagyok szociális munkás, meg kellett tanulnom a szociális szolgálat szabályait. Fontos a lelkület és az elköteleződés, de ugyanígy a szakmaiság is. E kettőnek az együttes jelenléte teremthet új minőséget az egyházi intézményekben.”

A beszélgetésben a segítés kultúrájáról, illetve annak hiányáról is szó esett. A moderátor és a vendégek is megfogalmazták, hogy könnyebben adakozunk a távoli bajbajutottak számára, a közvetlen környezetünkben élő rászorulók felé való, magától értetődő odafordulás azonban mára kiveszett a világból. Ahogy Laborczi Géza fogalmazott: azt gondoljuk, ha vannak erre szakosodott intézmények, akkor nekünk már nincs is semmi dolgunk.

De a kérdés valójában az, hogy mi személy szerint hogyan tekintünk a szegényekre, bajban lévőkre: elkerüljük, kikerüljük őket, vagy pedig az irgalmas samaritánushoz hasonlóan „belemegyünk” a helyzetbe, felvállaljuk az embert, sőt azonosulunk vele? Az evangélikus diakóniának (is) az a feladata, hogy Isten irgalmát jelenítse meg – nemcsak szavakban, hanem gesztusokban is.