Kötőszó

A hagyomány és a kontextus mindig is feszültségben volt. Egyrészről van egy közösség (az egyház), amelyik kétezer éve létezik, és bár nem egységes a szó szervezeti értelmében, de akkor is van közös emlékezete. Ebben a helyzetben a mozdulás vagy a mozdulatlanság között nem egyszerű a döntés, bár ez utóbbi mindig könnyebb megoldásnak tűnik… Ezért egyszerre frusztráló és érthető, hogy a 21. század első negyedében még mindig kérdés a női lelkészség, papság. Márpedig beszélni kell róla. Nemcsak azért, mert vannak olyan evangélikus egyházak, ahol csak férfiak lehetnek lelkészek, mint például az LCMS, és még csak nem is azért, mert van olyan evangélikus egyház, ahol volt női lelkészség, de a közelmúltban felszámolták, hanem azért, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Kádár-rendszer kényszerű és sokszor hamis egalitarizáló nyomásgyakorlása nélkül ma Magyarországon lenne-e női lelkészség.

Szerző: Kovács Viktor

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden hivatás és minden szakma egyformán való mind a két nem számára. Szerintem nem. De nagyon szerettem az óvó bácsimat, és szerintem a lelkészi hivatás sem köthető csak az egyik nemhez.

Felmerülhet még az a kérdés is, hogy vajon miért egy férfi ír a női lelkészségről. Én nem osztom azt a látásmódot, hogy csak az beszélhet relevánsan egy témában, aki lényegileg érintett benne. Úgy gondolom, hogy lehet és tudok is érdemben beszélni (írni) a női lelkészségről, akkor is, ha a „női lelkészség” kifejezésnek csupán a második fele igaz rám. Persze mindezt csakis úgy merem megtenni, hogy rengeteg női kollégával való beszélgetés, együtt munkálkodás, együttgondolkodás és barátság során érlelődött az álláspontom.

Miért ne?

Általában amikor felmerül a női lelkészség témája, nem az a kérdés hangzik el, hogy „Női lelkészség? Miért ne?”, hanem az, hogy „Egyáltalán miért lehetnek női lelkészek!?” Én azonban ennek ellenére sem érzek bizonyítási kényszert a témával kapcsolatban. Mert bár valóban vannak olyan újszövetségi szakaszok, amelyek első olvasatra kizárják a nőket a vezetői-tanítói feladatokból (tanítás alatt most nem a pedagógiát, hanem a közösség hitben való tanítását és a prédikálást értjük), de ezek az igehelyek speciális kontextusban születtek, és adott szituációra vonatkoznak.

Így most azokkal a bibliai helyekkel foglalkozunk, amelyekből egyértelművé válik, hogy ha a nagy összképet nézzük, akkor a női lelkészség nemhogy nem tilos, de egyenes kívánatos az egyházban.

Mindezt a Szentháromság személyeihez kapcsolt elsődleges „munkák” (Atya: teremtés, Fiú: megváltás, Szentlélek: az egyház összegyűjtése) összefüggésében szeretném vázolni.

A teremtés

Bárhogyan is értelmezzük a teremtéstörténetet és azon belül is Ádám és Éva személyét, abban szerintem mindannyian megegyezhetünk, hogy a teremtéstörténet arról (is) beszél, hogy milyen az Isten, milyen az ember, és milyen, vagy milyennek kéne lennie az Isten és ember viszonyának. E kapcsolódásnak a sarokköve, hogy az Isten a maga képmására teremtette és teremti az embert. Márpedig ha Isten a maga képmására teremtette az embert férfinak és nőnek is, akkor Isten (és ezt most értsük jól) sem nem férfi, sem nem nő, vagy pedig férfi is meg nő is egyszerre. Nem kell meglepődnünk, ha a Bibliában nem csak olyan szakaszokat találunk, amelyek a Teremtőt férfitulajdonságokkal és férfias jelzőkkel illetik, hanem olyanokat is, amelyek női tulajdonságokat villantanak fel. Már amennyire az ő személyében releváns lehet a nemiség…

A lelkész/pap feladata az is, hogy Istent bemutassa, megmutassa, és közelebb vigye az embereket őhozzá. Márpedig ha Istennek van (emberi szemszögből nézve) női oldala, női tulajdonságai is, akkor azt egy nő (értelemszerűen) jobban be tudja mutatni, mint egy férfi.

Ezzel nem tettem érvénytelenné azt, amit az elején írtam, miszerint lehet és tudok is érdemben beszélni a női lelkészségről annak ellenére, hogy én nem vagyok nő. Ugyanis az érvényes beszéd nem egyenlő a bemutatással és főleg nem egyenlő a megjelenítéssel, megéléssel. Tudok beszélni és érvényes kijelentéseket tenni a nők lelkészi szolgálatáról, de semmiképpen nem fosztanám meg az egyházat attól, hogy az Istent bemutató hiteles és valódi nőiség megjelenjen lelkészi szinten is.

A feltámadás

A kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét, hiszen Krisztus kereszthalála és feltámadása hozta el számunkra az örök élet lehetőségét. Az, hogy az erről szóló információ (az örömhír) eljusson mindenkihez, az egyház elsőrendű feladata. Ezt nevezzük az evangélium hirdetésének. De vajon kikre lett először rábízva ez az örömhír? Elárulom: nőkre. Ugyanis mind a kereszt alatt, mind pedig a feltámadás hajnalán leginkább nők voltak a tanúi az eseményeknek. A tanítványok (kivéve Jánost) ugyanis mind szétszaladtak. 

Máté evangéliumának 28. fejezete úgy tudósít, hogy a Jézusnak végtisztességet megadni akaró asszonyok ezt a feladatot kapták a feltámadást tényét bejelentő angyaltól: „Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt.” Tehát legeslegelőször nők hirdették az evangéliumot, mégpedig az apostoloknak.

A lelkészi eskü, amelyet minden evangélikus lelkész elmond szolgálata kezdetén, két dologban csúcsosodik ki, amely a lelkészi feladat esszenciája: az ige tiszta hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása. Az előbbire vonatkoztatva, ha az apostolok számára – akik letéteményesei voltak az evangéliumnak mint Jézus közvetlen tanítványai – jó volt a nők által hirdetett örömhír, akkor nekünk is legyen jó!

Az egyház születése

Az evangélikus egyházban azt valljuk, hogy a Szentlélek az, aki ébreszti a hitet és gyűjti a Krisztusban hívők közösségét, az egyházat. Ha pedig erről igazán tájékozódni akarunk, akkor arra az eseményre kell figyelnünk, amely kezdő- és egyben forráspontja volt ennek a munkának. Ez pedig nem más, mint a pünkösdi történet, a Szentlélek kiáradása, amelyet azóta is az egyház születésnapjaként ünneplünk minden évben. 

A pünkösdi történet egyik kulcspontja Péter apostol prédikációja (ApCsel 2,14kk), amelyben többek között Jóel próféta alapján beszél arról, hogy milyen lesz az utolsó idők rendje, és ebben milyen szerepe lesz az éppen megszülető egyháznak. Péter így idézi a prófétát: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak […]; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak.” (17–18. vers)

Jóel igehirdetésében Péter fontosnak tartja azt a kitételt, hogy az utolsó időkben (amelyben azóta is élünk) Isten Szentlelke kiárad férfiakra és nőkre egyaránt, és ugyanazt a lelki adományt kapják, a prófétálást.

Márpedig a próféta elsődleges szolgálata az Isten akaratának közvetítése egy kiválasztott személynek vagy csoportnak, és ez igencsak fontos részét képezi a lelkészi szolgálatnak. Péter apostol a Szentlélek által pont ezt az ószövetségi igét és pont ezeket a gondolatokat tartotta kiemelendőnek. Miért? Mert egyértelmű, hogy ha Istent akarjuk reprezentálni – még ha mi magunk tükör által homályosan is látjuk őt (1Kor 13,12) –, azt csak akkor vagyunk képesek megtenni, ha férfiak és nők egyaránt részt vesznek a legfontosabb egyházi szolgálatokban, amelyekhez a lelkészi szolgálat ma bizonyosan hozzátartozik.

Zárszó helyett

Nem mondom, hogy azok a bibliai igék, amelyeket itt felsoroltam, és a gondolatok, amelyeket leírtam, kikezdhetetlenek. Nem azok. Mindenre lehet valami mást mondani, amire pedig megint mást, és így tovább. Számomra azonban – és remélem, hogy sokan mások számára is – bőven elégséges ennyi.

Nem csak érzem, de – szerintem teológiai szempontból megalapozottan – vallom is, hogy a nők lelkészi szolgálata elengedhetetlen az egyházban. Amennyiben ettől elállnánk, nem csupán egy nagyon értékes színtől fosztanánk meg a hívőket, hanem direkt módon ártanánk is az evangélium hirdetésének. 

És milyen jó, hogy ez egyházunkban sohasem fog bekövetkezni!

A borítókép illusztráció, melyen Szlaukó Orsolya evangélikus lelkész látható (forrás: YouTube)