KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Hogyan lehet segíteni a bántalmazott gyerekeken?
A pszichológus válaszol

Megdöbbentő számok és adatok szólnak a gyermekeket érintő bántalmazásokról és molesztálásokról. Felnőttként sokszor feldolgozhatatlan információk formájában szembesülünk arról, hogy egy-egy kisgyermek milyen szenvedésen megy keresztül. Arató Ágnes klinikai gyermekpszichológussal beszélgettünk a kiskorúakat érintő legsúlyosabb problémákról és azok kezeléséről, a szakma iránti elhivatottságról és a vallásos hozzáállásról.

Szerző: Torda Eszter

pexels-pixabay-207891.jpg

A pszichológia vagy a gyermekekkel való foglalkozás iránt kezdett el előbb érdeklődni?

A kettő nálam szinte egy tőről indult, mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Olyan tíz-tizenegy éves lehettem, amikor megszülettek az iker unokaöcséim. Már akkor megfigyeltem, hogy kezdettől fogva mennyire különbözőek a fiúk. Lenyűgözött, hogy életük kezdetének első percétől egyszerre nevelkedtek, egy családban, ugyanazokkal a szülőkkel, mégis már csecsemőkorukban megmutatták, hogy mennyire különböző személyiségük van. Később rájöttem, hogy a családi környezet csak látszólag egyforma. A szülők minden gyermekükre máshogyan tekintenek, különbözőképpen állnak hozzájuk, és ez nagyban alakítja, formálja a kisgyermek személyiségét. Emellett a korban közel álló testvéreknek különbözőknek „kell” lenniük, önmagukat gyakran a másik ellenében határozzák meg, szinte tudatosan választanak két különböző utat. Hiszen annyira egyformák. Ha ugyanolyanok lennének belül is, hogyan határoznák meg magukat? Ezek a felismerések vezettek el odáig, hogy gyermekekkel foglalkozzak, ezt a munkát pedig nagyon szeretem. A gyermekpszichológiai munka során az összes korosztályra rálátunk, születésüktől fogva egészen tizennyolc éves korukig foglalkozunk a gyerekekkel.

Az imént említette, hogy különbözőnek kell lennünk, pedig tinédzserkorban mindannyian ugyanazt a zenét szeretjük, ugyanúgy öltözködünk…

A kamaszkor nagyon fontos és nehéz fejlődési állomás. A fiatal már nem gyermek, de még nem is felnőtt, sok furcsaságot, a felnőttek (és önmaga) szemében is érthetetlen dolgot művel. Felnőttként sokszor megmosolyogjuk a rajongásukat egy zenekarért, egy filmért vagy trendekért. Azonban a lelkesedést, szenvedélyt tisztelni kell. A kortársakkal való szoros összetartozás érzése, a közös célok, a közös identitás kialakítása által a serdülő átéli azt, hogy egy, a családjától független közösség része, amelyben nem a szülei gyermekeként van jelen, hanem új szerepeket, új felelősségeket vehet magára. Ez a tapasztalat mindennél fontosabb a független felnőtt élet felé való lépegetés útján, hiszen kamaszként önállósodnunk kell, és el kell válnunk a szülőktől. Ahogyan pedig távolodunk, úgy egyre fontosabb a kortárs közeg és az ehhez a közeghez való tartozás is.

Ha a kamasz nem érzi jól magát, vagy bajba kerül, az hamarabb kiderül egy ilyen kortárs közegben, mint mikor egy óvodást ér bántódás? Melyek azok a jelek, amelyekre a fiatalabb korú gyermekeknél érdemes odafigyelni?

A legszembetűnőbb az, hogy a gyermek levert, tartósan rosszkedvű. Nem akar beszélgetni, elhúzódik, megváltozik a viselkedése. Főleg óvodában és kamaszkorban dühkitörések is társulhatnak a rossz hangulathoz, amit a szülők gyakran nem vesznek komolyan – pedig egy gyermek önmagában nem hisztis, mindig van ok a háttérben. Kisiskoláskorban inkább az iskolai teljesítmény romlása figyelhető meg. Intő jel lehet még, ha egy gyermek nem az életkorának megfelelően játszik, viselkedik, visszaesik a fejlődésben (például évek óta szobatiszta, és egyszer csak újból „balestek” történnek). Ennek az ellenkezője is igaz lehet: amikor egy gyermek koravén tulajdonságokat mutat. Úgy tűnhet, hogy ő valóban ennyire érett, „kis felnőtt”, megbízható, kitartó, segítőkész. A valóságban ezek a gyermekek –  a szüleik szeretetének eléréséért – olyan szerepeket vállalnak magukra, amelyekkel még nem tudnak megbirkózni, kimarad a gyermekkor, és ennek ára van. Ha pedig egy gyermek nem az életkorának megfelelően viselkedik, akkor a kortársaival is nehezen találja a hangot. Ez a harmadik intő jel.  

A karantén kapcsán különösen sokat hallottunk olyan hírekről, hogy a családon belüli erőszak, a gyermekbántalmazások száma megnövekedett. Mi volt a tapasztalat?

Vegyes a tapasztalatom. Kezdem a pozitívval: rengeteg családtól hallottam azt, hogy nagyon jól érezték magukat ebben az időszakban. Az otthoni munkavégzés ellenére sokat pihentek, szerettek együtt lenni, élvezték, hogy begubózhatnak. A karanténhelyzet nehézségét abban látom, hogy az összezártság felborította azt a családi egyensúlyt, amely addig működött. Ott, ahol a családtagok képesek voltak alkalmazkodni, kialakítottak egy új rendszert, amellyel működtetni tudták a családi életüket. A problémák azoknál a családoknál jelentkeztek, ahol már korábban is gondok voltak az együttéléssel, ahol a családi közeg nem „biztos bázisként” működött, ahova jó megérkezni, ahol jó lenni. Az elhanyagolás, érzelmi bántalmazás, az erőszakos kommunikáció, az agresszív gyermeknevelés sajnos a pandémiát megelőzően is nagyon jellemző volt a magyar családokra. Az összezártság fölerősítette ezt a tendenciát.

Hogyan indul el az ilyen esetek kezelésekor?

Általában az óvodától vagy az iskolától kapunk jelzést arról a gyanúról, hogy a gyermeket érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan bántalmazzák (önként nemigen jelentkeznek ezek a családok, mert félnek a bántalmazó féltől). A a pedagógiai szakszolgálat pszichológusának a feladata, hogy felmérje a gyermek állapotát és a családi viszonyokat.  Külön beszélgetünk a szülőkkel, és külön, több alkalommal találkozunk a gyermekkel is. Életkorától függően játszunk, beszélgetünk vele. Fontos, hogy a gyereket ebben a kezdeti szakaszban sosem faggatjuk, nem kérdezősködünk, hanem csak vele vagyunk, ráhangolódunk, hogy biztonságban érezhesse magát. Ebben a biztonságos közegben aztán ő fogja akarni szóban vagy játékában, a gesztusain keresztül kifejezni a félelmeit, a sérelmeit, az élményeit. A szülőkkel való beszélgetésen azonban mindig nyíltan kezelem a problémát, egyenesen fogalmazok, nem beszélek virágnyelven (természetesen a jelzést tevő anonimitását figyelembe véve). A titkolózás felerősíti az ellenállást. El szoktam mondani, hogy mit látok a gyermeken, mik a tények, és megkérdezem, mit gondol a szülő, miért viselkedhet így. Fontosnak tartom, hogy a szülő ne érezze támadva magát, mert akkor nem fog együttműködni velünk, viszont érezze a helyzet súlyát. Nagyon nehéz beszélgetések ezek, ha igazán nagy a baj, a beavatkozásunk felfokozhatja az agressziót a családban. Ha a pszichológiai vizsgálaton megerősödik a bántalmazás gyanúja, akkor felvesszük a kapcsolatot a gyermekvédelmi rendszerrel, bevonjuk a szociális szférát. Vannak olyan szervezetek, amelyekhez továbbirányítjuk a bántalmazott felet (például az Ökumenikus Segélyszervezethez vagy a Hintalovon Alapítványhoz). Jobb esetekben a bántalmazó rálát a tetteire, elismeri, hogy maga is szenved a helyzettől, elfogadja a segítséget. A beszélgetések során sosem vádolok, sosem kezelem bűnbakként a szülőt, inkább kérdezek, és figyelem a reakciókat. Gyakori tapasztalatom, hogy ezekben a családokban hosszú, kemény munka eredményeként fény derül a szülő(k) saját bántalmazott gyermekkori élményeire. Ahogyan beszélgetünk ezekről az emlékekről, ahogyan felnőttként felidézi és szavakká formálja – sokszor először életében – a gyermekként átélt helyzeteket, úgy változik, formálódik az életéről addig kialakított keretrendszere. Az emlékezés segítségével eljutunk odáig, hogy vajon ő mit okoz a viselkedésével a gyermekének. Ez viszont sajnos elég ritkán fordul elő.

A fizikai bántalmazásnál állandó vita az a bizonyos „nevelő célzatú pofon”, ami nem egyenlő a veréssel. Mi erről a véleménye szakemberként?

Tegyünk különbséget a gyermek folyamatos bántalmazása és az egyszeri, „nevelő célzatú pofon” között. Előbbi együtt jár egy olyan kapcsolati mintázattal, amelyben a cél a gyermek megalázása és az, hogy a szülő a gyermekén vezesse le a feszültségét. A második esetben, ha feltételezzük, hogy a szülő–gyermek kapcsolat biztos lábakon áll, akkor az egyszeri pofon másként hat – bár alapvetően sem szakmailag, sem emberileg nem tartom célravezetőnek ezt a fajta fegyelmezési stratégiát (csakúgy, mint a szeretetmegvonáson, érzelmi távolságtartáson alapuló büntetést sem). 

Az elmúlt időszak nemcsak a fizikai bántalmazást, de a molesztálásokkal kapcsolatos problémákat is felerősítette. Hogyan lehet észrevenni egy gyermeken, ha bántották?

A fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazásnál is igaz, hogy a gyerekek alapvetően lelki sérülést szenvednek el. A világba és az emberekbe vetett alapvető hitük és bizalmuk sérül, mert az a személy bántja őket, akihez a legjobban ragaszkodnak. Egy bántalmazott gyermek zaklatott, állandó bizonytalanságban van, figyeli a körülötte lévők mimikáját, reakcióit. Gyenge az önbizalma – ezt sokszor nárcisztikus viselkedéssel palástolja –, mert önmagáról az a képe alakult ki, hogy rossz, bántható, megérdemli, hogy bántsák. Sok esetben nagyon nehéz észrevenni, hogy tartósan bántanak egy gyermeket. Árulkodó jel, hogy nagyon nehéz igazi, bizalmi kapcsolatot kialakítani velük, előfordul, hogy kezdettől elzárkózó a gyermek, fél, még a szemkontaktust sem viszonozza. Gyakoribb azonban, hogy sokszor felszínesen nagyon ragaszkodók, ölelgetik az embert, puszit adnak, akár ismeretlenként is. A mesélés és csacsogás után, ha mélyebbre akarunk menni, akkor ez már nem sikerül, elzárkóznak, nem lehet vagy nem tudnak beszélni arról, ami velük történik, mert egyrészt félnek, másrészt viszont – és ez az igazi ok – a bántalmazás emlékei hozzáférhetetlenek. Ilyenkor a közös játék, például a bábozás szimbolikus nyelve az, ami segíthet. Az elménk úgy működik, hogy ezeket az emlékeket egyszerűen lehasítja, elzárja egy dobozba, és hozzáférhetetlenné teszi őket.

Ezért vannak olyan esetek, amikor valaki felnőttként eszmél rá, hogy gyermekként molesztálták?

Igen, ez az agyunk védekező mechanizmusa a lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében (még ha ez rossz egyensúly is). Ha kérdésekkel „megpiszkáljuk” a zárat, akkor fölborul az egyensúly, megmozdul valami a pszichében, megjelenik egy emlék. Erre pedig akár testi tünetekkel is reagálhatunk: ájulásrohamokkal, alvászavarral, hiperventillációval stb., vagy pszichés tünetek jelentkezhetnek, de akárhogy is, a jó út csak az lehet, ha tudatosítjuk a velünk történteket, és új alapokra helyezzük az életünket.

Gyermekkorban hogyan jelentkeznek a molesztálás jelei?

Ott, ahol szexuális bántalmazás van, a levertség, az elzárkózás, a dühkitörések, a teljesítményromlás tünetein, illetve a testi tüneteken kívül megjelenik egyfajta fokozott érdeklődés a szexualitás iránt is. Ezek a gyerekek bizarrul viselkednek, mozdulatokat tesznek, elszólják magukat, a szexualizáltság irányába fordulnak.

Mi a helyzet akkor, ha a gyermeket nem molesztálják, viszont túl korán találkozik felnőtt tartalmakkal az interneten?

Itt szeretném megjegyezni, hogy ha valaki a szülő tudtával néz pornográf tartalmakat, az is bántalmazásnak minősül. Ami ezekben a filmekben van, az annyiban más, mint a valóság, hogy nem velük történik az adott esemény, hanem idegenek láthatók a képernyőn. Itt is igaz, hogy minél kisebb gyermeket érnek ilyen hatások, annak annál károsabb a hatása, mert annál éretlenebb a gyermek pszichéje, annál kevésbé tudja „hova tenni” azt, amit lát – attól még, hogy nem érti, hatással van rá. Ha a gyermek a szexualitást a pornográf tartalmakon keresztül tapasztalja meg, torzul a valóságérzékelése, csalódni fog a későbbi intim kapcsolataiban. Megdöbbentőek a statisztikák: már az alsós gyermekek is szembesülnek pornográf tartalmakkal, tízéves kor alatt! Sőt sokszor önállóan rá is keresnek az interneten.

Hogyan reagáljon egy szülő, ha megtudja, hogy a gyermeke pornográf tartalmú filmet nézett?

Ez hatalmas változás a világban, és úgy gondolom, akkor reagálunk jól, ha szülőként beleállunk ebbe a változásba. Lépést tartunk azzal, amit a gyermek néz, ami érdekli őt, válaszolunk a kérdéseire. Ha megtörtént a baj, beszélünk a gyermekkel arról, hogy mit látott, az hogyan hatott rá. A szexualitás iránt a gyerekek egészen kicsi koruktól kezdve érdeklődnek, fontos, hogy ne utasítsuk el ezeket a kérdéseket. Kamaszkorban már kevesebb a hatásfokunk, viszont a tudatos nevelés akkor sikeres, ha a tinédzser már kezelni tudja a felugró reklámokat, pornográf tartalmakat, és azt, ha egy idegen ember ír neki az interneten. Ha a szülő elutasító, vagy nem reagál, azzal nem ad narratívát, keretrendszert a gyermeknek az őt körülvevő világról. A gyermek egyedül marad a kíváncsiságával, védtelenségével, amit a bántalmazó ki is használ.

Ahogyan a pornográf tartalmak iránti függőség, úgy a videójáték-függőség is ki tud alakulni a gyerekeknél. Mennyire igaz az, hogy aki a videójátékban folyamatosan lövöldöz, felnőttként is agresszívvá válik?

Ez durva általánosítás. Nem mindegy, hogy hány éves a gyerek, mennyit videójátékozik, és milyen a családi közeg akkor, ha ebből a virtuális térből kilép. Inkább a hátteret, az okokat kell felkutatni: miért játszik ilyen játékokkal egyáltalán? Egyedül van? Fél? Unatkozik? Nem tudja szabályozni a feszültségét?

Átlagemberként is nehezen lehet feldolgozni a bántalmazott gyermekekről szóló híreket, önök viszont mindennap ilyen esetekkel foglalkoznak. Hogyan lehet ezt az érzelmileg megterhelő helyzetet szakemberként, illetve magánemberként kezelni?

Sajnos annyi nehézség történik a világban, olyan agresszív társadalomban élünk, hogy ezek az esetek igen gyakoriak. Az véd meg mentálisan, hogy kapcsolatba kerülünk a gyermekkel, tudjuk, hogy tudunk hatni és segíteni, be tudunk avatkozni. Amikor foglalkozom egy családdal, és a gyermek olyat él át velem, ami neki jó és biztonságot ad, akkor a családban is elindul a változás.

Van olyan, amit a munkája során a gyermekektől megtanul?

Van, méghozzá az, hogy hogyan lehet szavak nélkül kifejezni azt, ami bennünk van, mondjuk játékokon keresztül, tekintettel, gesztusokkal vagy akár egy elbújással. Kedvelem ezt a fajta kommunikációt. Őszintén szólva szerintem nem lehet mindig mindent megfogalmazni és kibeszélni, pedig pszichológusként sokszor megkapjuk, hogy mi mindig beszélgetni szeretnénk. Ha valaki akar, úgyis beszél, ha nem, akkor nem. Az én feladatom az, hogy vele legyek, rá koncentráljak, és megtaláljam azt a módot, amelyben megnyílhat.

Ahogyan a pszichológia, úgy a vallás is elsősorban a lélekkel foglalkozik. Elválasztja a munkája során a pszichológust és a vallásos embert egymástól, vagy inkább a kettő egyszerre érvényesül a kezelések során?

Úgy gondolom, hogy a kereszténységem és a szakmám egyrészt teljes mértékben összefügg, másrészt teljesen különbözik. Azért függ össze, mert a kereszténységem az identitásom része, a világképem. Azt, ahogyan a jövőről gondolkodom, ahogyan az emberekhez viszonyulok, mind a keresztény értékrendem alapján teszem. Ez begyűrűzik a munkámba is. A szakmai-etikai és a személyes-keresztény értékrendem átfedik egymást: mindenki felé nyitottsággal fordulok. Az elfogadás, a tolerancia és az emberek felé való nyitottság a legfontosabb. Ugyanakkor pszichológusként nem az a feladatom, hogy megtérítsek valakit, szakemberként más területen segítek. Egy jó pszichológus ugyanúgy közel tud férkőzni egy keresztény emberhez, mint egy nem keresztényhez.

Volt rá példa, hogy valaki egyházon belül fordult önhöz a problémájával?

Inkább arra volt példa, hogy egy páciens elmondta, hogy vallásos, és úgy éreztem, hogy ha elmondom neki, hogy én is az vagyok, akkor az megerősítő lehet számára. Nem kifejezetten keresztény pszichológusként hirdetem magamat, de úgy vélem, hogy ha valakinél fontos a vallás, és ezt be is hozza a terápiás térbe, akkor én is abszolút őszintén meg tudom vallani a hitemet.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9016097160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

szerelemladiko_banner_1.jpg

Közösségünk a Facebookon