A cím nem alliterációs játék. A téma sem játék. Egy gyülekezeti tag érdeklődött lelkészénél egy tavaly konfirmált kislány után, akit azóta sem látott a templomban. A lelkész – húszegynéhány konfirmációval a háta mögött – ingerült keserűséggel válaszolt: „Tudhatja maga is, hogy a gyerekek kikonfirmálnak!” – A kérdező lefagyott, mint egy számítógép.
Szerző: Göllner Pál
Vajon ennyivel el van intézve a dolog? Miért nem vizsgáljuk az okokat, hogy próbáljunk változtatni a fájdalmas gyakorlaton? Mert ez nem egy objektív, megváltoztathatatlan kényszerűség! Hogyha ennyire ismert és szomorú a helyzet, akkor miért hagyja ennyiben egyházunk?
Még egy példa. Egy nagypapa (megpróbált nyugalmazott lelkész) részt vett unokája konfirmációján. A végén így fogalmazott: „A gyerekekkel megutáltatjuk Isten dolgait a mechanikus kátéanyag leadásával és számonkérésével. Írhattam volna úgy is, hogy nem szerettetik meg.” Igen, ez is kérdés. Hogyan szerettethetjük meg gyermekeinkkel – nem is a kátét, hanem – az Urat? A példák nem a negatívumok kaján kiemelésére vannak, hanem a probléma láttatására. Magam is szomorúan látom, hogy egy helyben járunk. Vannak ugyan helyenként érdekes próbálkozások, de nem érzem a „gyökérkezelést”.
A konfirmáció csúcsa, amikor a fiatalok „megvallják hitüket”. A hit fogalmát nem analizálom. Nézzük inkább a gyakorlati vetületét. Ha valaki Krisztus megváltói munkájába kapaszkodik (azaz hisz), akkor miért hagyja el a gyülekezetet? Ha sarkosan nézzük, akkor az is feltűnhet, hogy a gyerekek túlnyomó része (no jó, nem kis hányada) a konfirmáció előtt sem aktív látogatója a gyülekezetnek (tudok az iskolai hittanról is, amely kicsit árnyalja a képet). Tehát előélet nélkül várunk utóéletet.
Miben látom a problémát? Az egyik, hogy a keresztségben azt akarjuk elhitetni, hogy Isten gyermekévé fogadott vagy újjászült. Ezek szerint sínen vagyunk. Bár a liturgikus szövegben elhangzik az is, hogy valamikor valamiből meg kell térni. Ha ateista volnék, akkor gúnyolódnék, hogy no lám, Isten nem nagyon törődik gyermekeivel. Félre a gúnyt! Halkan jegyzem meg gyanúmat, hogy a megkereszteltek egy része nem jut el a konfirmációig.
A másik probléma, hogy a konfirmáción kimondjuk, hogy ezek az aranyos gyerekek megvallották hitüket. Néha tűnődöm, vajon mit gondolhat erről a gyermek. Hiszen – túl az emelkedett ünnepi hangulaton – nem lát változást magában és körülötte. Csak ennyi az egész? Mintha mi sem történt volna. Szeretem ezt az igét: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Róm 10,10) Egyrészt rögtön szembeötlik, hogy itt nem csak a száj nyilvánul meg. Másrészt van bizonyosság megigazulásról (az mi?) és üdvösségről.
A konfirmációs vizsgán (beszámolón) vagy az istentiszteleten elhangzik, hogy a gyerekek megismerték egyházunk alapvető tanítását. Meggyőződésem, hogy arra kellene koncentrálni, hogy megismerhessék az Urat.
Erre bárki azzal válaszolhat, hogy a Szentlélek munkája nincs a hatalmunkban, és hivatkozik az Ágostai hitvallás (CA) V. cikkére. Jól teszi. Ott azonban az is olvasható, hogy az evangéliumot (ugyanis azt kell hirdetni) meghallók hihetnek a Szentlélek munkája által. Tehát adva van a feladat az evangélium tiszta hirdetésével (lásd még a CA VII. cikkét is). Mindehhez szükséges a biblikus-reformátori antropológia figyelembevétele: Ki vagyok én az Isten előtt?
Célunk és imádságunk, hogy Krisztust kövessék a gyerekek. És akkor remélhetőleg a gyülekezet nemcsak konfirmáltakkal, hanem üdvösséget nyert konfirmáltakkal növekszik. Akarjuk-e ezt?
Alliterációval fejezem be: Konfirmáció – Krisztus követésében.
Kép forrása: Evangélikus.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
