Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Evangélikus vagy református? Mi a különbség?

2019. február 01. - KötőSzó

Az evangélikus és református felekezetek közel állnak egymáshoz lelkületben, teológiában, megjelenésben. A keresztyén felekezeteket felszínesen ismerők össze is keverik őket. A protestantizmus jól elkülöníthető a katolikus irányzatoktól mind megjelenésében, mind teológiájában és szervezeti felépítésében, és még inkább így volt ez a reformáció korában. A protestáns irányzatok között viszont képlékenyebb a határ. A különbségekkel és hasonlóságokkal gyakran a protestáns gyülekezeti tagok sincsenek tisztában, sőt ilyen irányú kérdések hallatán még a lelkipásztorok is zavarba jöhetnek. 

Szerző: Prém Alexandra

13572988.jpg

A kép illusztráció, amelyen a nagykanizsai evangélikus-református lelkészek láthatók a 2017-es év reformációi ünnepségén. A képet a Nagykanizsa Online készítette.

Testvérek vagy távoli unokatestvérek?

Tudjuk, hogy másik templomba járunk, s a templomaink is másképp néznek ki: a református általában puritánabb. Más szolgálati ruhát öltenek a lelkipásztoraink. Mégis, ha a reformációról beszélünk, Kálvint és Luthert rendre együtt emlegetjük, mint az említett, változásokat hozó forradalmi kor két ikonikus alakját. Azt is látjuk a korabeli képeken és domborműveken, hogy Luther testesebb alkat volt, Kálvin meg sovány és szikár. Közismertek még a Luther jó kedélyű asztali beszélgetéseiről szóló anekdoták, és arról is többen hallottak már, hogy amíg ő sört iszik, addig az evangélium terjed… Kálvinról is tudható, hogy imára borulásaival kikoptatta a szőnyeget (igen, térdelve imádkozott), és rendszerező gondolkodású, logikusan érvelő jogász volt.

Településenként eltérő lehet, hogy a református és evangélikus gyülekezetek milyen mélységű ismerettel rendelkeznek egymásról. Debrecenben például – talán éppen a Szólj be a papnak! sorozatnak köszönhetően – jobban megismerhettük egymást, hiszen ezeken az alkalmakon katolikus, református és evangélikus lelkészek beszélgetnek közösen közéleti és teológiai témákról.

Olyan, mintha testvérek lennénk, mert egyháztörténetünk egy időben kezdődött, teológiánk egy tőről fakad, mégis felszínesen ismerjük csak egymást, s ezáltal mintha inkább csak távoli unokatestvérek lennénk. A kapcsolatot erősítendő jó tisztázni néhány kérdést. Hosszasan lehetne írni arról, hogy mi a közös a két felekezetben, és kell is beszélni róla, hiszen nem szabad jobban hangsúlyozni azokat a tényezőket, amelyek elválasztanak, mint amelyek összekötnek. Jó hír: nincs túl sok kardinális kérdés, mely éket verne a két felekezet közé. Legalábbis ma már.

Vízválasztó: az úrvacsora kérdése

A reformáció korában tulajdonképpen egyetlen teológiai kérdés döntötte el, hogy a két irányvonal – a helvét és az ágostai – elvált egymástól, és ez az úrvacsora tanáé. Az úrvacsora-értelmezések megkülönböztetése azonban gyakran homályos a gyülekezeteinkben. Azzal még általában mindenki tisztában van, hogy a katolikus tanítás szerint: amikor a pap felmutatja a jegyeket – a kenyeret és a bort –, azok átlényegülnek Krisztus testévé és vérévé, tehát Jézus Krisztus teste és vére valóságosan jelen van a kenyérben és a borban – ezt hívják teológiai szaknyelven transsubstantiatiónak. Ezt a nézetet minden protestáns felekezet elveti, valamint azt is, hogy az Úr testét és vérét mindennap újra föl kellene áldozni (ezért miséztek a katolikusok mindennap), hiszen Jézus áldozata egyszeri és mindörökké elegendő. Nem kell mindennap megáldozni, ahogyan az ószövetségi időkben minden bűn után áldozatot kellett bemutatni. Ezt azonban ma már katolikus testvéreink sem vallják, a mindennapi mise már nem áldozat, hanem emlékezés számukra.

Luther – szerzetes lévén – nem távolodott el messzire az eredeti katolikus tantól, ezt tanításának szakszava is jelzi: a consubstantiatio értelmében ő azt tanította, hogy a szereztetési igék elhangzásakor Krisztus valóságosan megjelenik az úrvacsorai jegyekben, méghozzá testileg. Nem lehet tudni, hogyan van jelen az Úr testileg a kenyérben és a borban, de ott van, alatta, felette vagy mellette, de nem lényegül át teljesen az étel Krisztus testévé.

A református irányhoz tartozó Zwingli és Kálvin ehhez képest egy sajátos tanítást fogalmazott meg. Zwingli az úgynevezett memoralizmust tartotta, amely szerint a jegyek (a kenyér és a bor) nem lényegülnek át sem részben, sem teljesen, azokban nincs jelen Krisztus, így az úrvacsora nem más, mint egy emlékünnepély Krisztus tiszteletére és dicsőségére. Kálvin pedig a titokzatos közösség Krisztussal (unio mystica cum Christo) nézetét tanította. Úgy vélem, ez egyfajta átmenetet képez a katolikus és zwingliánus tanítás között, mindazonáltal teljesen kilép azok gondolkodási sémájából. Ugyanis ennek értelmében nem arról kell beszélni, hogy testileg jelen van-e Krisztus teste, és ha igen, hogyan, hanem arról, hogy nekünk adatik az ő kegyelme. Mert az üdvösség nem a jegyre összpontosít, nem az a tartalma, a hangsúly nem azon van, hogy „ez az én testem”, hanem azon, hogy „érettetek megtöretik”. Az üdvösség lényege az, hogy Krisztus értünk és nekünk adatik. Így az úrvacsorában a Szentlélek titokzatos munkája által nekünk adatik Jézus Krisztus váltságműve. A kenyér és a bor jelkép, amelyek által az úrvacsorában a Lélek működik, de Jézus nincs a jegyekbe zárva.

Hol van Krisztus teste?

A reformátor teológusok másképp értelmezték, magyarázták a Szentírás szavait. Sajnálatos, hogy ez szakadáshoz vezetett. Ehhez kapcsolódó fontos egyháztörténeti esemény a marburgi kollokvium, amelyet Hesseni Fülöp fejedelem hívott össze, hogy kibékítse a két irányvonalat. (A vallás ügye akkoriban – is – szorosan összekapcsolódott a világi hatalommal, a fejedelmek ugyanis szerettek volna beleszólni az egyház ügyébe.) Azonban nem járt sikerrel. A vitán Luther és tanítványa, Melanchthon vett részt, valamint Zwingli és Oecolampadius. Luther tehát nem Kálvinnal vitázott. (Dienes Dénes [szerk.]: Vezérfonal az egyháztörténet tanulmányozásához II. A reformáció. Sárospataki Teológiai Műhely, Sárospatak, 2008.)

Kálvin és Luther nem tudtak egyességre jutni abban, hogy Krisztus testileg hol van jelen. Ez egy úrvacsorához kapcsolódó krisztológiai kérdés, ugyanis Luther szerint Krisztus mindenütt jelen van, így az úrvacsorában is, de nem úgy, hogy a kenyér átlényegül, hanem valamilyen megfoghatatlan módon az egész teremtettséget áthatja – ezt nevezzük omnipraesentiának. Kálvin viszont nem vallotta Krisztus mindenütt jelenvalóságát, mert nézete szerint testileg az Atya jobbján ül, ahogyan azt az Apostoli hitvallás kimondja, így nem lehet jelen testileg máshol. Kálvin szerint a Fiú mint a Szentháromság második személye sosem hagyta el a mennyet teljesen, hanem egy részével magára vette az emberi természetet, és amíg Jézus a földön élt, addig is jelen volt a mennyben is – ezt a nézetet elnevezték extracalvinisticumnak, amely tanításban Luther és követői egy mennybe zárt Krisztust láttak, és ezt nem tartották elfogadhatónak. Kálvin számára tehát az úrvacsorában a Lélek emel Istenhez, Luther számára pedig Krisztus van jelen mindenütt. (Dr. Gaál Botond: Új kilátások az evangélikus-református párbeszédben. In: Theologiai Szemle, 43. évf. [2006], 1. szám., 28–32. o.)

refo_it_11.jpg

A kép a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának 2016-os évi reformációi istentiszteleten készült. A képet Dimény András készítette.

Az úrvacsoratan kérdése volt a legvitásabb pont a különböző protestáns felekezetek között, és még ma is az, és mellette további nézeteltérések is megjelentek a predestináció és a krisztológia terén. (A predestináció kérdéséről rövidesen egy újabb posztban írunk majd – a szerk.)

A különböző nézőpontok gazdagítják egymást

A reformáció kora óra a két felekezet nyilvánvalóan „elfejelődött” egymás mellől, tehát bizonyos teológiai és közéleti kérdésekről másképp vélekednek, erre viszont nem kell egyet nem értésként tekinteni. Hiszen ilyen másképp gondolkodás, eltérő okfejtés egy adott felekezeten belül is van, református teológus vitázik a református teológussal, és fordítva: evangélikus teológus az evangélikus teológussal. Ezek a viták nem szabad, hogy elválasszanak bennünket, hanem inkább konstruktív módon vigyenek tovább mindannyiunkat a megoldás felé. Hiszen a különböző nézőpontok gazdagítják egymást. Ez a hozzáállás jelen is van az evangélikus és református teológiákban. Egy-egy téma kutatása során gyakran veszünk kézbe protestáns, sőt katolikus műveket is. Példának okáért alig találni manapság olyan rendszeres teológiai – dogmatikai, etikai – református dolgozatot, tanulmányt, mely ne hivatkozna a híres evangélikus teológusra, Bonhoefferre.

Dr. Gonda Lászlóval beszélgettem a témáról, aki a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszékének docense, és tanított a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen is.

Meglátása szerint az evangélikus és református teológia közötti alapvető különbség nem a dogmatikájukban keresendő, hanem a gondolkodási sémájukban. A református teológiát ugyanis a „csak a biblikus a jó és helyes” elve jellemzi, míg az evangélikust az „ami nem ellenkezik a Bibliával, az rendben van” hozzáállás.

Azt gondolom, nem lehet érvelésekbe bocsátkozni egyik vagy másik helyessége mellett. Mindkettőnek van előnye és hátránya, ahogyan ezt Gonda László is kifejtette. A reformátusságot merevvé teheti, ha csak a minden tekintetben biblikust fogadja el, és idealizálhatja a Bibliában olvasottakat, ami azt a veszélyt hordozza magában, hogy egy porfán kortörténeti sajátosságot szakralizál. Mert hogyan különböztetjük meg a valódi krisztusi teológiai tartalmat, például a testvériesség (egyenjogúság) gondolatát annak korabeli, profán hordozójától? Az apostoli gyülekezetek esetében ez a presbitérium. Tudjuk-e ma reprodukálni az apostoli kort és a sajátosságait, melyre gyakran ideálként tekintünk. Nem lép-e a forma a valódi krisztusi tan helyére?

Az evangélikusság ebből a szempontból praktikusabb, mert nem a bibliai ideálokat akarja megteremteni, hanem éppen aktuális korában keresi a legcélravezetőbb megoldást mindaddig, míg az nem mond ellent a Szentírás tanításának. Viszont őket is veszélyeztetheti valami: mégpedig a túlzottan szabad gondolkodás, egyfajta liberalizmus. Ezek nyilván szélsőséges esetek, és nem a felekezetek jellemzői, de jó tudnunk, hol vannak a gyenge pontjaink, hogy körültekintők lehessünk.

Fontos megemlíteni a Leuenbergi konkordiát, melyet 1973-ban alkottak meg, tartalma pedig az, hogy az evangélikus és református egyházak kijelentik, hogy szószéki és úrasztali közösségben vannak egymással, tehát az egyháztagok közösen vehetnek úrvacsorát, és a lelkészek igehirdetéssel szolgálhatnak a másik felekezet istentiszteletein. A nyilatkozat emellett megfogalmazza azt is, hogy miben értenek egyet felekezeteink, és visszavonták a egyháztörténet során korábban kiadott, egymást elítélő nyilatkozatokat. Dr. Gaál Botond református dogmatikus szerint fontos lenne, hogy a gyülekezetek rendszeresen tanítást kapjanak az úrvacsoráról, és annak tartalmáról ne csak konfirmációi oktatáskor halljanak, így arról is lehetne beszélni az egyháztagoknak, hogy evangélikus, illetve református testvéreinkkel is élhetünk közösen az úr szent vacsorájával.

Fontos, hogy a különbségek mellett a hasonlóságok is hangsúlyt kapjanak, amikor egymással vagy egymásról beszélünk. Hiszen Luther és Kálvin is Krisztus értünk tett áldozatára helyezték a hangsúlyt, a kegyelmes Isten képére, a megváltásra, s mindnyájan valljuk az öt solát, továbbá hitvallásainkban és teológiánkban is sok a közös. A különbségek pedig előre is vihetnek bennünket. Úgy, hogy tanulunk egymástól.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7014600486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.