Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

„Elmegyek a kórházba, nem akarok többet inni”
Interjú az alkoholizmusról Dr. Szikszay Petronella addiktológussal

„Általában együttérzés, megértés és támogatás övezte a pszichiátriai betegeket, de az alkoholisták afféle számkivetettek voltak. Elsőbbséget élvezett az öngyilkos, a skizofrén, a neurotikus, az idős, zavart ember ellátása, az alkoholistákkal nem igazán törődtek” – ezért kezdett el alkoholbetegekkel foglalkozni Dr. Szikszay Petronella, aki ma már a Tolna Megyei Balassa János Kórház addiktológiai rehabilitációs osztályának vezető orvosa. Azt is elárulta, hogyan segíthetünk az alkoholistáknak, mi a Minnesota-modell és miért nem jó, ha halálfélelmet keltenek egy alkoholbetegben.

Szöveg: Hidasi Márk

– Végzettsége szerint pszichiáter. Miért ezt a szakterületet választotta?

– Mindig jó tanuló voltam, jól haladtam a pécsi orvosi egyetemen is. Ötödéves voltam, de még mindig nem tudtam, mi lesz belőlem. Hatodévesként, pszichiátriai gyakorlaton kerültem a női elmeosztályra. Amikor beléptem, már tudtam: itt szeretnék dolgozni. Benne volt a választásomban az is, hogy orvosnak lenni elég nehéz. Ráadásul, úgy vélem, hogy az orvosok közösségében a pszichiáterek számítanak kissé deviánsnak. De szeretem a kihívásokat. A másik ok, amiért ezt a pályát választottam, hogy a szenvedélybetegek rendkívül nagy számban vannak jelen hazánkban.

Szerintem ma Magyarország legnagyobb problémái a szenvedélybetegségek és a függőségek.

– Ezért lett végül addiktológus? Mit érdemes tudni erről a szakterületről?

– Mohácson kezdtem el orvosként dolgozni. Tetszett a munka, nagyon megszerettem a pszichiátriát, és annak minden részét. De azt tapasztaltam, hogy az úgynevezett vegyes osztályon mindenféle pszichiátriai bajt egyben kezelnek. Általában együttérzés, megértés és támogatás övezte a pszichiátriai betegeket, de az alkoholisták afféle számkivetettek voltak. Elsőbbséget élvezett az öngyilkos, a skizofrén, a neurotikus, az idős, zavart ember ellátása, az alkoholistákkal nem igazán törődtek, ők a sor legvégén kullogtak. Akkor az alkoholbeteg látszott a legnehezebb esetnek. Problémának láttam, hogy igazából nem történik velük semmi.

Az addiktológia egyébként a pszichiátriától önállósult és ugyanúgy szakképesítés az orvosláson belül, mint például a belgyógyász, a szülész vagy a pszichiáter, csak fiatal szakterület. Jó néhány évvel ezelőtt elkezdtük differenciálni a kórházi osztályokat akut és rehabilitációs ellátás szerint. Előbbiek a betegségeket meg is gyógyítják. Az orvostudomány szerint gyógyíthatatlan betegségekkel – cukorbetegség, szívbetegség, ízületi bajok, magas vérnyomás vagy a skizofrénia – a rehabilitáció foglalkozik. A szenvedélybetegségek, a függőségek is gyógyíthatatlan betegségek. A mi kórházi osztályunk neve is addiktológiai rehabilitáció, ami tulajdonképpen azt jelenti: megtanulni együtt élni a betegséggel.

– Hol a helyük az alkoholistáknak az addiktológia rendszerében?

– A szenvedélybetegségeknek két nagy csoportja van: a viselkedésfüggőségeké és a szerfüggőségeké. Utóbbi kapcsán az alkoholt, a gyógyszert, a kábítószert és az egyéb ártalmas anyagokat kell megemlíteni. Én úgy látom, hogy az országban meglehetősen különválik az alkohol-, a gyógyszer- és a kábítószer-ellátás.

Mind a laikusok, mind a szakemberek hagyományosan lenézik az alkoholistákat, kiközösítik, szégyellik őket, sőt, még a drogosok is lekezelőek az „alkeszekkel”.

Nehezen fogadják el, hogy az alkoholizmus betegség, és azt is, hogy nem csak az akaraterőn múlik. Megtörténhet, hogy az alkoholista delíriumba kerül, ha nem jut alkoholhoz. Epilepsziás rohama lesz, mentőt hívnak hozzá, beviszik, rögtön kezelik, majd a szükséges idő alatt meggyógyítják ezt a heveny állapotot. Ám magával az alkoholbetegséggel sem az akut, sem a pszichiátriai osztályok nem foglalkoznak, hiszen a gyógyíthatatlan betegségek kezelése a rehabilitációs ellátás feladata. Fontos lenne tudatosítani azt, hogy ha a szenvedélybeteg segítséget szeretne kérni, ha magával a problémával szeretne foglalkozni, akkor ne pszichiátert, hanem addiktológust keressen.

– Intézményük a Minnesota-modell szerint működik. Miben más ez a módszer a korábbiakhoz képest?

– Egy éve dolgozom Szekszárdon, de megéltem korábban a hánytatós és az „esperálos” időket is. Alkalmazták az Esperal nevű beültethető tablettát, amelynek az a lényege, hogy az alkoholbetegben halálfélelmet okoz. A beültetés után úgy tájékoztatják a beteget, hogy ha ráiszik az Esperalra, akkor mindenféle ijesztő tünetei lesznek: igen magas lesz a vérnyomása, aztán lecsökken, fulladozhat is, kaphat agyvérzést a kiugró vérnyomáscsökkenéstől, megbénulhat az egyik oldalára, vagy akár meg is halhat. Úgy gondoltam, hogy az nem orvosi módszer, ami fenyegetésre és halálfélelemre épít. Voltak egyéb ellenvetéseim is: írtam erről a kérdésről egy összefoglalót, és azóta nem ültetünk be Esperált. Módszer volt még a hánytatás is. Most már furcsának tűnhet, de az volt a koncepció, hogy a beteg megundorodjon az alkoholtól. A betegeim mégis azt mondták nekem: ők már többször hánytak, mégsem undorodtak meg az ivástól. Igazat adtam nekik, ráadásul éreztem benne egyfajta büntető jelleget is. Megszűnt azóta a kényszerkezelés is, ma már nem lehet kötelezni senkit sem a rehabilitációra.

Kívülről igazából nem lehet az embereket megváltoztatni. Maguktól meg tudnak változni, ha akarnak, és ha kapnak hozzá megfelelő segítséget.

A Minnesota-modell esetében a betegtől várjuk a jelentkezést. Elég a jelentkezéskor problémának annyit megjelölni, hogy gond van az itallal, de sokan jelentkeznek be úgy is, hogy „alkoholista vagyok”.

– A kérdés már csak az, mikortól beszélhetünk függőségről? Ki számít alkoholistának?

– Az alkoholisták általában csendesen kezdenek, gyakrabban fogyasztanak, hétköznap is. Közben nagyon jellegzetes pszichológiai változások történnek a betegben, amiket összefoglaló néven tagadásnak nevezünk. Az alkoholfüggőség felé vezető úton sorban megjelennek ezek a tudattalan lelki mechanizmusok, magyarázkodások, vádak, észrevétlenül előre haladnak, egyre komolyabb akadályai lesznek a belátásnak, és kialakul a betegség, a függőség.

– Közben pedig elkezd bomlani az alkoholistát körülvevő család is. Velük is foglalkoznak?

– Intézményünkben nincsen látogatási tilalom, csak látogatási korlátozás van, hogy tudjunk dolgozni. Nagyon fontosnak tartjuk az együttműködést a családokkal. Fontos, hogy hozzák a gyerekeket is, mert a gyerekek hároméves koruktól egyértelműen tudják azt, hogy a szülő megváltozott viselkedésének az alkoholfogyasztás az oka. Egyébként jól fogadja a gyermek, ha maga a szülő mondja el neki: „elmegyek a kórházba, nem akarok többet inni”. Szerintem nem érdemes másképpen, csak az egész családot érintve megközelíteni ezt a betegséget. 26 évvel ezelőtt kezdtük alkalmazni Magyarországon a Minnesota-modellt. Azóta máshol is elérhető az országban, már nem csak nálunk. Ez azért nagyon hatékony módszer, mert intenzív és markáns pszichoterápiás beavatkozás. Minden egyes beteg számára van egyéni, családi, és intenzív csoportterápia is.

Meggyőződésem, hogy egy alkoholbeteggel nem szabad egyénileg foglalkozni. A betegség természetéből adódóan nem lát reálisan a beteg: nem tudja és talán nem is szándékozik elmondani a problémát. Az alkoholbetegség nagyon súlyosan érinti a családot: a házastársat, és persze elsősorban a gyermekeket.

Ők egyébként képesek pozitív nyomást gyakorolni a betegre: kijelentik, hogy baj van, és kérik, hogy menjen el szakemberhez, kezeltesse magát. A betegek önsegítő csoportokba is járnak, például az Anonim Alkoholistákhoz (AA). Gyakran szoktam hallani, hogy „a mi családunkban nincs semmi más probléma, csak az, hogy ő iszik, őt javítsák ki; ha ő nem fog inni, akkor a mi családunkban nem lesz semmi probléma”. Családterapeutaként tudom, hogy az említett illúzió azt a célt szolgálja, hogy a hozzátartozónak, a családtagnak ne kelljen változnia. A felelősséget egyedül a betegre hárítja a kialakult helyzetért, pedig a hozzátartozó ugyanúgy érintett. A hozzátartozók, barátok, ismerősök is járhatnak önsegítő terápiás csoportokba: Al-anonba (alkoholisták barátainak és hozzátartozóinak közössége) és ACA-ba (Alkoholisták Felnőtt Gyermekei). Az említett csoportok ugyanazokon az elveken működnek: a 12 lépéses program szerint.

– Tapasztal együttműködést az addiktológusok és a keresztény egyházak között?

– Egyszer meghívást kaptunk Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttól. A Katolikus Egyház Pannonhalmán szervezett egy konferenciát a papok nyíltan felvállalt problémái apropóján. A konferenciának az volt a címe, hogy „Alkohol és drog: van kiút! Mi a katolikus egyház feladata?” Később felajánlottuk, hogy segítünk, mert a katolikusok szerettek volna külön az alkoholista papok és egyházi személyek számára rehabilitációt. A mi szakmai segítségünkkel létrejött Leányváron a Hivatásőrző Ház.

– Adnak a hitnek teret a Minnesota-modellben?

– Kezdetektől tudjuk, hogy nem lehet azzal a mondattal indítani: „majd Isten segít”. A hit és a vallás az alkoholbetegek egy részénél kevésbé számít. Az Anonim Alkoholisták módszerének harmadik lépése: „Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.” Ezt mi tágabb kontextusba helyeztük azzal, hogy a segítség elfogadására került a hangsúly és arra, hogy a beteg ne egyedül próbáljon józanodni. Ebben a tágabb kontextusban már benne van a kezelőorvos, a család, az önsegítő csoport, az anonim társak. Azon alkoholbetegeknek, akiknek a hit és az Isten fogalmak fényévnyi távolságra vannak, számukra a segítség elfogadásának mozzanata elfogadhatóbb megközelítést jelent. Ugyanakkor rehabilitációs modellünkben központi helyre kerülhet a hit. Mivel ez egy gyógyíthatatlan betegség, keményen dolgozni kell a program során: folyamatosan és tudatosan figyelik magukat a betegek, mert tudatosságra van szükség. Figyelniük kell a jeleket, meg kell tanulniuk kezelni a helyzeteket, nehogy visszaessenek. Az AA-gyűléseken esik szó ezekről a terhekről is. A beteget tehát az önsegítő közösség is elkíséri élete végéig, és megtartja őt a józanságban. Mindebben a hit is óriási szerepet játszhat. 

– Az egyházban egyrészt szembesülhetnek az alkoholbetegek ítélkező magatartással, másrészt nehezen megragadható problémáról van szó. Ön mit tanácsolna a lelkészeknek és a gyülekezetek vezetőinek: hogyan tudnának segíteni a szenvedélybetegen?

– Azt tapasztalom, hogy azok, akik alkoholfüggővé válnak, maguk is érzik, hogy egyre súlyosbodik a betegségük: nem tudnak úgy megjelenni, ahogyan illene, nem is úgy élnek, ahogyan elvárják, elmaradnak az istentiszteletről. Ha észleli a lelkész, hogy érződik az érintett személyen az alkohol; hogy elkésik az istentiszteletről; hogy megígér valamit, és nem teljesíti; vagy egyéb tüneteket vesz észre rajta, akkor négyszemközti, őszinte beszélgetés szükséges. Ilyenkor semleges hangnemben egymás mellé kell tenni az észrevételeket és közölni a tényeket. Nyilván azzal kezdje, hogy „szeretünk téged”, de szembesíteni is kell a beteget azzal, hogy az utóbbi időben mit vettek rajta észre. Fontos, hogy az egyháznak vagy a gyülekezetnek közös véleményre, határozott meggyőződésre kell jutni ebben a kérdésben is. Nem elég, ha egyszerűen úgy gondolják: „Isten segít, imádkozz jobban!” Nekünk az a meggyőződésünk, hogy az alkoholizmus betegség, de mi is nagyon fontosnak tartjuk a spirituális értékeket. A lelkész adja tehát azt a tanácsot az alkoholbetegnek, hogy kérjen rehabilitáción is segítséget, de érezze az érintett, hogy támogatja őt a lelkész és a gyülekezet. A betegség-koncepció kapcsán jó lenne egyetértenünk.

– Ön szerint az egyházi értelmiségiek partnerei lehetnek az addiktológusoknak?

– Feltétlenül! Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy hasonlóan a háziorvosokhoz, a lelkészeknek, egyházi értelmiségieknek is nagy kihívás az, hogyan szólítsák meg az alkoholbeteget. Az orvosképzésben sincsen útmutatás arra, hogyan lehet a háziorvos számára megragadni a problémát, milyen tünetekből mire következtessen, mit és hogyan közöljön, szóval nem tanítják ennek a technikáját. Miként ez az orvosok számára is speciális kérdés, hasonlóan lehet kiemelt szempont a lelkészképzésben.

– Történelmi borvidéken beszélgetünk. Érzékelt munkája kapcsán emiatt elutasítást?

– Igen, nagy az ellenszél. Mindenféle szempontból sajátos helyzetben vagyunk, ezt érezzük.

Mintha nem szeretnék hallani, hogy szerintünk az, aki mindennap fogyaszt alkoholt, annak az a neve, hogy alkoholfüggő.

Tehát a pszichiátriai értelemben vett tagadásnak az összes formájával szoktunk találkozni. Mi egyébként nem vagyunk alkohol-ellenesek, hanem azt képviseljük: normálisan, mértékkel lehet és szabad inni. Azokat az ivásformákat azonban, amelyek kóros következményekkel járnak az egyén, a család és a társadalom életében, nem gondoljuk, hogy támogatni kellene.

img_4620.JPEGDr. Szikszay Petronella

Borítókép: David McCurragh

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7511610840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

kotoszo_konyv_akcio.png
 
340x680_2ss.jpg

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása