Kötőszó

„Az érdekek helyett az érzelmek irányítják napok óta az életünket. Ahol ugyanis a labda repül. Csak és kizárólag a játék öröme határozza meg a létet és a tudatot.”

Szerző: Kő András

Fotó: Csakfoci.hu

Akárhogy is nézzük és magyarázzuk: a futball – játék. De ha játék is: nem lebecsülendő dolog, még ha volt is idő, amikor annak számított. (Devecseri Gábor, a költő a negyvenes évek közepén átszólt az utca egyik oldaláról a másikra a költőtársnak, Zelk Zoltánnal imígyen: „Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?”) A futball végső vonatkozásaiban semmi esetre sem lebecsülendőbb, mint a politika.

Tessék csak megnézni, hányan ülnek a nézőtéren a franciaországi Európa-bajnokságon, nem beszélve a tévénézők millióiról! Valamivel többen, mint mikor a képviselő urak és hölgyek minden témához nyitott szájjal közelítenek a parlamentek széksoraiban.

Ezzel el is dőlt a meccs – a játék javára. Az eddigi játéknapok azt bizonyítják, hogy kidribliztük a politikát az életünkből, meg ami sandán jár vele. Az érdekek helyett az érzelmek irányítják napok óta az életünket. Ahol ugyanis a labda repül. Csak és kizárólag a játék öröme határozza meg a létet és a tudatot. „Nincs még ága a nyilvánosság számára rendezett látványosságoknak, színjátszást és cirkuszt beleszámítva, ahol a látványosság szereplői olyan keveset törődnének a nyilvánossággal, mint éppen a futball – írta Karinthy Frigyes –, mégis ezért rajong legtömegesebben a nyilvánosság.”

Az évtizedek múlásával az író szavai a játékot tartják egyben. Valljuk be: játszani mindig szerettünk. Életünk bonyolult kacskaringói között a játékosság pajzánul mindig ott lapult velünk. Ha már nem buzog is úgy belőlünk, mint valamikor, azért hisszük, hogy van még bennünk naivitás, aminek édestestvére a játék.

A futballban is, mint valamennyi sportjátékban, a tökélyre vitt mesterségbeli tudás és ugyanakkor a véletlen esélye izgat. A kettő keveréke. Az egyik csapat jobb focit játszik, mint s másik, de mégis ott van a pillanatnyi pillanat, hátha a jobbiknak nem jön össze. Ez olyan, mint az élet, azt bizonyítja, hogy a megszokott, a betáplált tudáson kívül, isten tudja, micsoda, de kell valami ahhoz, hogy produkálni, győzni lehessen. Hogy ezt nevezik éppen futballsikernek? Hogy ez a plusz a sport?

Egykori kedves költő barátom, Bella István mondta egy könyvünnepen: „Ha Nyilasiék nyernek egy Európa- vagy világbajnokságot, írok róluk egy verset. – És hozzátette: – A kockázat túl kicsi, az öröm meg túl nagy lenne.” Nagyot fordult a világ velünk a futballjátékban is: jelenlegi csapatunk olyan menetelésbe kezdett, hogy csak ámulunk. És bárhogy alakul a sorsuk a továbbiakban, máris annyi örömet szereztek nekünk, hogy elböjtölhetünk a sikerrel hónapokig. Sőt, még az Európa-bajnokság előtt vers is született, amelyet magától a szerzőtől, Hajdú B. Istvántól, a meccsek egyik kommentátorától hallhattunk a televízióban. A vers szellemes, játékos, és Dzsudzsák Balázsra van kiélezve. És ez már valami!

Arról nem beszélve, hogy a csapat sikere lázba hozta az egész országot. Valljuk meg: erre nagyon régen volt példa. Mi magyarok messze távolodtunk a futballörömtől. Ajándéknak tekinthettük a sorstól, hogy volt egy Aranycsapatunk, meg hát korábban is, meg darab ideig utána is, olyan légkör vett bennünket a pálya szélén körül, amit mi, magyarok futballnak nevezünk. És csak sajnálhattuk a hősiesen hűséges közönségünket, amely ezt a játékot felsőfokon sokáig nem tapasztalta meg.

Akárhogy is nézzük és magyarázzuk: én nem féltem a futball, s a magyar foci jövőjét. Világszerte vannak rossz mellékízek, káros jelenségek, de egy Európa-bajnokság a szememben kontinensnyi móka, mulatság és ünnep. Amikor még a politikusok is a közösség által javasolt gyógymódok közül válogatnak (futball). De hát különben is: itt kell belőni a gólt, nem a másvilágon!

Hogyan írta Zelk Zoltán Egy szurkoló látomása című versében: „…megül a labda a felső sarokban. / És sose hull le onnan!”

Bizakodjunk! Hajrá magyarok!