Kötőszó

„Ha lenne államilag fenntartott vagy alapítványilag támogatott segítőszolgálat, akkor a saját céljaimmal tudnék foglalkozni, és nem azzal, hogy ki visz el mosdóba adott pillanatban” – mondja Muntag Vince, a kerekesszékes ifjú kutató, irodalmár és színháztudós, aki több szálon is kötődik az evangélikus egyházhoz. Gimnazista kora óta minden szakmai versenyen és pályázaton első helyezést ért el. Jelenleg az irodalom- és kultúratudomány mesterszakot végzi az ELTE-n, emellett színháztudomány szakot a Károlin. Egy tavaly elnyert ösztöndíjnak köszönhetően lehetősége lenne arra, hogy Canterburyben, a University of Kent European Theatre elnevezésű mesterszakán tanulhassa azt, ami a leginkább érdekli – ehhez azonban szüksége lenne némi segítségre.

Szöveg: Laborczi Dóra | Fotó: Magyari Márton

Az, hogy magyar mozgássérültként valaki csúcsértelmiségi pályán indul el, és ott is szeretne maradni, társadalmi kuriózum. Vince a szakmai fejlődés és a tehetség kibontakozásának lehetőségén túl azért is szeretné elérni ezt a célt, hogy a példája eljusson mozgássérült gyerekekhez és szüleikhez, és megmutassa másoknak is:

a mozgáskorlátozottság nem jelent teljes röghöz kötöttséget.

Gigászi munka – könnyedén

Vince már az érettségi előtt két dolgot tudott biztosan: hogy élvezi azt, ami a magyar órákon folyik és hogy érdekli a színház. Dramaturg szakra jelentkezett, ahová – nem szakmai okból – nem vették fel, viszont itt ismerte meg Jákfalvi Magdolnát, aki azóta mentora.

„Muntag Vincét tizennyolc éves korában ismertem meg, akkor, amikor dramaturgnak felvételizett hozzánk. A több száz jelölt közül Vince írásbeli anyagai nem egyszerűen felkészültségről, tudásról beszéltek nekünk, hanem olyan szintű kíváncsiságról, mely kevesek sajátja ebben a korban. Ez a kíváncsiság vezette a tudáshoz, ez a megérteni akarás az elemző munkához. A felvételi hónapjaiban elfogadhatónak tűnt, hogy Vince a fizikai akadályok miatt nem lehet dramaturg, ma már látom az egyetem önvédő pozícióját ebben a folyamatban. Vince nem lett gyakorlati színházi ember, a színház művészetét tudósként műveli. Egyetemi tanulmányai alatt végig követtem útját, engem is inspirált, miképp fedezi fel és írja le egyes jelenségek, alkotók, összefüggések hálóját.

Felfedezései gigászi munka eredményei, mégis üdék, könnyedek és, Vince személyiségéből adódóan, rendkívül viccesek” – emlékszik vissza Jákfalvi Magdolna.

Fegyverhordozó kerestetik

Vince hamar megtalálta helyét a tudományos életben: már elsőévesként publikált a Jelenkorban, Theatron-számot szerkesztett, szervezett Ottlik-konferenciát, megnyerte az OTDK-t, valamint a Pro Sciencia Aranyérmet, amit a különböző OTDK-szekciók nyertesei közül a legkiválóbbak kapnak meg.

Ennek köszönheti azt az ösztöndíjat is, ami az angliai kiutazását egyáltalán levetővé teszi: a Sólyom-ösztöndíjat, amelyet a volt államelnök alapított, ő is ítéli meg, évente három-négy diákot támogat egy nagyobb összeggel, ami egy ember egyéves angliai költségeit fedezi. Csakhogy Vincének egy állandó segítőre is szüksége volna, hogy kinti tanulmányait el tudja kezdeni. Nem utolsó sorban pedig: meg is kell találni a megfelelő személyt – ehhez azonban megfelelő bért is szeretne ajánlani, amire még nincs meg a fedezet. (A segítő külföldi tartózkodásának fedezetéhez összesen hat millió forintra lenne szükség.)

„Alapvetően helyhez vagyok kötve, de mozog bennem egy olyan elhatározás, hogy mégsem. Fogjuk fel ezt inkább úgy, hogy munkalehetőséget biztosítok valakinek egy évre, akinek szüksége van nyelvvizsgára, vagy nem döntötte el, hogy mit szeretne kezdeni az életével, netán érdekli a színháztörténet. Természetesen, ez egy bizalmi feladat lenne, olyasmi, mint régen a nagyurak mellett a fegyverhordozó vagy az intéző” – mondja Vince.

Az önálló élet küszöbén

A küszöbökkel olykor szó szerint meggyűlik a baja Vincének, de nem az a típus, aki ne oldaná meg ezeket a helyzeteket – legyen szó segítségkérésről vagy konkrét akadálymentesítésről. Utóbbi egyik példája:

az ELTE-BTK-n található esélyegyenőségi szobában – ahol tanulni szokott – neki köszönhetően szedték le a küszöböt. 

Vince néhány hónapja a szülői házból nemrég saját lakásba költözött, ami szintén példaértékű. Ám – mint mondja – ennek elsősorban olyan okai voltak, „amiért a huszonévesek általában el szoktak költözni otthonról.” Szerette volna elkezdeni a saját életét és úgy érezte: most, hogy felnőtt, „mindkét fél számára egészségesebb”, hogy nem abban a lakásban él, amiben a szülei. „Az egyik lakás a szomszédságban éppen megürült, és került egy lakótársam is, aki lakhatásért cserébe segít nekem. Ez elég jól bevált: nem élünk túl közel egymáshoz a szüleimmel, de ha szükségem van valamire, akkor valamelyikünk átmegy a szomszédba.” – mondja Vince, aki most az önálló élet tapasztalatait gyűjti, amelyet leginkább a pénz- és időbeosztás buktatói, valamint a folyamatos kommunikáció és szervezés tesznek ki.

„Van egy saját lakásom, pici, de saját jövedelemmel, saját életem saját célokkal, és legalább az irányát látom annak, hogy mit szeretnék csinálni. Tervezni tudok, akár néhány évre előre – már most azon gondolkodom, hogy beadom a doktori képzésre a jelentkezésemet, és el is kezdem, ha befejeztem a mesterképzést Canterburyben.

Hány mozgássérült tud Magyarországon két évre előre tervezni financiális, szakmai vagy bármilyen egyéb szempontból?” – teszi fel a költői kérdést Vince, aki szerint az élet megszervezése számára jelenleg körül-belül cégvezetői feladatkörrel ér fel, hiszen nyolc-tíz ember időbeosztását – a potenciális segítőkét – kell folyamatosan fejben tartania. „Ha erre lenne államilag fenntartott vagy alapítványilag támogatott segítőszolgálat, akkor a saját céljaimmal tudnék foglalkozni, és nem azzal, hogy ki visz el mosdóba adott pillanatban.”

Éjszakai élet kerekesszékkel

Amióta saját lakásában lakik, a társasági élet is intenzívebb Vince körül: a barátai gyakran járnak hozzá látogatóba, és megvannak azok a törzshelyei is, ahová könnyen „be tud gurulni”. Mint mondja, a zenés-táncos helyeket a hangerő miatt különben sem szívleli – hiszen úgy nem lehet beszélgetni. Prózaibb ok, hogy ezek a helyek nem állnak túl jól az illemhelységek akadálymentesítését illetően, márpedig ezek használata ilyen helyzetben különösen érzékeny kérdés – számol be a tapasztalatairól Vince. A pesti kocsmák kerekesszékkel nagyjából megközelíthetőek, ahol egy-két lépcsőfokot kell csak emelni, az egy nagyobb társasággal kivitelezhető, és természetesen előnyt élveznek a kerthelyiségek; a kerekesszéknek csak a murva okoz problémát, a kavicsot még „elbírja”.

Az élet legkülönbözőbb területéről begyűjtött tapasztalatait Vince rendszer-szinten is el tudja helyezni. Hiányolja például a mozgássérültekkel kapcsolatos átgondolt szakpolitikát.

„Az ösztöndíjam, plusz a fogyatékossági támogatás, amit én kapok, még mindig nem éri el a minimálbért. Ha kapsz egyszer 25 000, egyszer 30 000 jövedelmet az államtól, és nem tudsz dolgozni, akkor az egzisztenciálisan mire elég? Hová lehet ezzel eljutni?

Zajlanak a viták az alanyi jogon járó jövedelemről, de amíg nincs megoldva az integrációnk, addig annak sincs túl sok értelme. Az integráció pedig elsősorban politikai szándékon múlik, aminek a mélységeit jól lehet látni abból, amilyen arányban szerepel a probléma a közszolgálati média anyagaiban. Ha már interjút készítünk a szociális területekért felelős politikusokkal, akkor rászánunk-e erre mondjuk két mondatot? Ha ez ténylegesen végig lenne gondolva, akkor félretennének erre alaptőkét, felvásárolnának önkormányzati lakásokat, akadálymentesítenék őket és kiadnák mozgássérült-segítő párosoknak.

Komoly kezdeményeket kellene biztosítani munkaadóknak például, hogy foglalkoztassanak mozgássérülteket és nagyon sokat kellene kampányolni azért, hogy aki hasonló helyzetben van, az tanuljon. Van egy mozgássérült könyvtáros ismerősöm. Miért nincs több? Miért nem tudok siket dolgozó emberről? Ezeket kellene végiggondolni.”

Legendás jelenlét

Jákfalvi Magdolna így foglalja össze az eddigieket: „a helyzet az, hogy Vincét reggelente az egyetemen külön ajtón kell beengedni. Máshol jár, mint mi. Helyzet az, hogy Vincét föl- és le- és be- és ki kell vinni, ha elakad a lift, ha nincs szélesszárnyú ajtó, ha van küszöb. Helyzet az, hogy Vince a színházban mindig a szélen ül, középre nem fér be a kocsija. Az egyetemen mindig az első sorban, mert ott van hely. Helyzet az, hogy a próba-tűzriadó alatt ő bent marad a tanteremben. Helyzet az, hogy ezeken óriásiakat lehet vele röhögni. A helyzet miatt Vince nyomdakészen beszél, akkurátus mondatszerkezettel, kínosan és izgalmasan pontos szókinccsel. A helyzet adja, hogy mindig ott van fejben is, ahol testben, arra koncentrál, ami előtte áll. Vince jelenléte így vált legendássá az ELTE és a KRE tanárai között: Vince a legszomorúbb téli szemináriumot is felpezsdíti koncentrálásával, kedélyével, mindig irigyelt tudásával.

Vince a legígéretesebb fiatal kutató Magyarországon.

Most a University of Kent European Theatre programja kínál egy másik helyzetet Vincének. Angolul, nemzetközi tudományos keretekben kell mindazt elérnie, amit eddig itthon, ismerős közegben elért. Vince ott van a legjobbak között nemzetközi színtéren is, miközben magyar témáját, Molnár Ferencről szóló monográfiáját írja majd. Mindig mindent egyedül ért el. Nem a szekerét, csak a kocsiját kell tolni és emelni. Ehhez kérünk némi segítséget. A többit Vince megoldja.”

Jákfalvi Magdolna és Muntag Vince

Példájával azt szeretné üzenni a mozgássérült gyerekeknek és elsősorban azok szüleinek:

„írassák gimnáziumba a gyereket, ha van hozzá képessége. Járassák egyetemre, ha van motivációja tanulni. Dolgozzunk ezen, kerüljünk be a munkaerő-piacra, adjunk nyilvánosságot annak, hogy van lehetőség.

Nagyon korán beléplántálódik az emberbe, hogy úgy áll-e a világhoz, hogy amit elgondolok, az megvalósulhat, vagy úgy, hogy nagyjából mindegy, majd kialakul. Ez ott kezdődik, hogy elmegy-e a szomszéd gyerek zsúrjára vagy inkább nem, mert >>úgysem lehet megoldani<<? Ha megvan a hit abban, hogy túl lehet lendülni a nehézségeken, ha a helyzetben alapvetően kihívást és nem akadályt lát az ember, akkor észrevétlenül lehet nagyon messzire jutni. Csak esetleg kell hozzá némi többlettámogatás” – mondja Vince.

Riportunk rövidebb változata megjelent az Evangélikus Élet magazinban is.

*** UPDATE ***

Cikkünk megjelenése után több újságíró is megkereste Vincét, riportok, cikkek készültek róla, és a támogatásokat gyűjtő internetes oldalra is sorra jöttek az adományok. Összejött a pénz, amelyből egy teljes állású segítőt vehetett fel Vince az ösztöndíj időszakára, így

szeptemberben megkezdhette a tanévet Canterbury-ben.

Ajálnjuk Vince blogját mindazoknak, akik szeretnék nyomon követni a kenti utazást: http://peregrination.blog.hu/