Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Ha nem tudod, hogy miért ünnepeljük a karácsonyt, az egész értelmét veszti

2019. december 10. - KötőSzó

Ti miért szeretitek a karácsonyt? – tette fel a kérdést a népszerű fitneszguru a követőinek. A válaszok igen sokrétűek voltak az ünnepi zenéktől kezdve a forró csoki szürcsölgetéséig, megelevenítve a karácsonyi álmot, a meghitt, békés ücsörgést a hosszú téli estéken. Ezek azonban csak kedves velejárói ennek az ünnepnek – a karácsony igazi értelmét a jászolon, a bölcseken és a forralt boron túl kell keresnünk.

Szerző: Harmati Dóra

ben-white-eefmc1ug_k8-unsplash.jpg

A karácsony valódi célját akkor találjuk meg, ha előrébb ugrunk a történetben, tovább a csillagnál és a pásztoroknál is. Jézus elmagyarázta, hogy miért is jött a földre az első karácsonykor. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10) 

Jézus több egy aranyosan szundikáló kisdednél. Ő azért jött, mert az emberek elveszettek Isten nélkül. Lelkileg elveszettnek lenni azt jelenti, hogy el vagy választva Istentől,  a kapcsolat megszakadt köztetek, elhagyott vagy. Jézus nélkül mindenki elveszett ezen a világon, kivétel nélkül. Ezen nem változtat a pénz, a hatalom vagy a hírnév. 

Mindazonáltal Isten szemében egyetlen elveszett ember sem veszített a saját értékéből. Még ha nincs is kapcsolatod vele, ő nagyon értékesnek tart téged! Hiszen ha valaki hajlandó költeni az elveszett dolog visszaszerzésére, azzal megmutatja, hogy mennyire értékes is számára az a dolog. Világos magyarázatot nyerhetünk erről a Biblia leghíresebb verséből: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Az örömhír számunkra az, hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy elküldte a Fiát a földre az első karácsonykor, hogy megkeressen és megmentsen bennünket. Ez már igazi ok az ünneplésre, nem?

Pozitív várakozás

Ádvent a várakozásról szól, azonban ez a fogalom az utóbbi időkben inkább negatív jelentéssel társult. Azonban, aki tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely a boldogsághoz vezet.

Szerző: Harmati Béla László

elizabeth-explores-nv-egsy5zrc-unsplash.jpg

Ádvent – latin kifejezéssel „adventus Domini” – az Úr eljövetelét jelenti. A karácsony ünneplése elsősorban a pozitív várakozásról szól. Nem valamit, hanem valakit várunk. A várakozás önmagában mindig is létező, alapvető emberi tulajdonság, de napjainkban leginkább a negatív várakozás nyert teret. Várni a buszra, ami nem jön, várni a fizetésemelésre, az elismertségre, valami jobbra, ami nem jön, a gyógyulásra, a szenvedés elmúlására.

Mindenki arra vágyik, hogy valakinek fontosak legyünk, legalább egy kicsit. A bennünk keletkező űrt, a lelki űrt pedig vásárlással, az ajándékok tömkelegével próbáljuk meg kitölteni. Egyre jobban rohanunk, és lihegve, kifáradva rogyunk a karácsonyi asztal és a karácsonyfa mellé, arra gondolva, hogy vajon mit is hagytunk ki. 

Ádvent és karácsony azonban eredetileg Jézusról szól, akiben testet öltött a szeretet, a türelem és a megértés. A szívből fakadó keresztény hit mindig reményteli, pozitív várakozást jelent, mert a világ nehézségeire Isten megadta nekünk a választ Jézus Krisztusban. A Megváltó eljövetele ráirányítja figyelmünket arra, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy betöltsük a világban keletkezett űrt: adjuk a másik embertársunknak önmagunkat, szeretetünket, időnket, odafigyelésünket, törődésünket. 

Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, mely a boldogsághoz vezet. A recept kétezer éve adott, csak észre kell vennünk, csak el kell fogadnunk. 2019. karácsonyán azt kívánom mindenkinek, hogy az ádventi időszak pozitív várakozással szentelődjék meg. 

Az áhítat elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi imádság című műsorában 2019. december 8-án.

Fabiny Tamás: Mikulás-áhítat

Ki is az a Mikulás? Mit kell tudnunk róla? Fabiny Tamás elnök-püspök rendhagyó áhítatában a Mikulás személyén keresztül mutat be nekünk egy sokkal fontosabb valakit. „Hát ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15)

Szerző: Fabiny Tamás

alicia-slough-h3wtp_1cw4g-unsplash.jpg

„Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem?”  

Előállt az egyik tanítvány, és üdvözült mosollyal ezt mondta: Te vagy Santa Claus, nem fér hozzá kétség. Felismerlek pirospozsgás, joviális alakodról, kedves kis pocakodról, rövid, prémmel szegélyezett kabátodról, no meg hamisítatlan westerncsizmádról. Különösen szeretem, ha egy csöppet Mickey Mouse vonásait is hordozod, az olyan cuki, sőt megható…

Elvis Presley már az 1950-es években világgá kiáltotta: „Here comes Santa Claus”. Azóta minden üzletben ez hallatszik, Bostontól Seattle-ig, de imádkozunk azért, hogy a föld végső határáig így és csak így nevezzenek téged: Santa Claus. Puttonyodban ott a popcorn és a Coca-Cola, how lovely, wow…

Ő ismét föltette a kérdést: Hát ti kinek mondotok engem? 

Egy usankás tanítvány válaszolt most leggyorsabban: Bátyuska, daragoj bátyuska, mindenki tudja, hogy te csakis a Gyed Maróz lehetsz. Más nyelveken ezt úgy mondják, hogy Fagy Apó. Kicsit korán jöttél, hiszen szilveszterre vártunk jóságos kísérőddel, Sznyegurocskával, azaz Hópelyhecskével együtt. Mindig ti hozzátok a fenyőfát és az ajándékokat. Szpaszíba, balsój szpaszíba! 

Tovább

Vakok az út mentén

„És íme, két vak ült az út mellett, és amikor hallották, hogy Jézus arra megy, így kiáltoztak: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 20,30)

Szerző: Pocsai Tamás

gettyimages-185306871-ac61aab5688044cfb5c2be481373a2a6.jpg

Két vak ült az út mellett – mondja az Írás. Ahogy olvastam, nem a fizikai, hanem a szellemi vakságra gondoltam, noha tudom, hogy a szöveg itt konkrétan nem látó emberekről szól. De szólhatna akár rólam, rólad is. Ha öt évvel ezelőtt láttam volna mindezt, semmit sem jelentett volna, éppen, ahogy a vakon született sem tudja, mi a látvány, mi a színek kavalkádja, mi a kontúr s mi az árnyék. A vak ember erről legfeljebb hallomásból tud. Én is ültem az út szélén, s vártam, mindig vártam valamire. Vártam a karrierre, a boldogságra, de tele voltam közben haraggal és keserűséggel. Talán neked sem kell messzire menned, hogy hasonló embereket láss, mint amilyen én voltam. De arra jött Jézus. Dávid fia. Ezek a vak koldusok meglátták Jézusban a megígért Messiást, akiről már hallottak, akiről a tanítók és a rabbik beszéltek nekik, akiről a próféták jövendöltek. Ezért szólították őt Dávid Fiának – ez nemcsak genealógiai tény volt Jézusnál, hanem rang, cím, beteljesült jövendölés, éppen, mint az Emberfia megnevezés. Ezek a szavak a Messiás szinonimái voltak. A vakok tehát, noha még nem láttak, mégis felismerték, hogy ki jön arra. Jézus volt az egyetlen, utolsó és igazi reménységük. Ugyan kihez mehettek volna máshová?

„A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltozták: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 20,31) 

A sokaság azonban rájuk szólt… – ránk. A Jézust Messiásként, egyetlen reménységként felismerő emberekre gyakran rászól a sokaság: Hallgass el! Ugyan már, ki kíváncsi rád? Fogd be a szád, és ne beszélj itt mindenféle Dávid Fiáról! Ne óbégass Istenről, ne hívogass, mert már a Biblia szótól is kiveri a hideg verejték az embereket. Hiszen te vak vagy! Agymosott. Tudománytalan. Világtalan… Pont te ne merj szólni! Képmutató! 

Tovább

Bibliaolvasási tervek adventre

Az év utolsó hónapja a legtöbb ember életében sokkal zaklatottabb, mint amilyennek az adventi várakozásnak ideális esetben lennie kéne. Ha nem tudjuk megspórolni magunknak a rengeteg sütést, a munkahelyi utolsó hajrát és az ajándékok utáni rohanást, akkor se keseredjünk el, mert egy kis csöndességet akkor is bele lehet csempészni a mindennapokba.

Összeállította: KötőSzó

 gareth-harper-dabkxsptaek-unsplash.jpg

Bizony vannak olyan időszakok, amikor napi tizenöt perc bibliaolvasásra fordított idő is soknak tűnik. Különösen adventben, hiszen az elcsendesedés és várakozás időszaka az év legsűrűbb, leghajszoltabb hónapjává változott. Advent azonban nem erről szól, és ezt érdemes tudatosítani magunkban. Ha szeretnénk végre nem úgy megérkezni szenteste a templomba, mintha lefutottuk volna a maratont, akkor érdemes mindennap figyelmet fordítani az ünnep lényegére, különösen az ünnepeltre. Ne csak advent vasárnapjain kapjunk a szívünkhöz, hogy már megint eltelt egy hét igazi ráhangolódás nélkül, hanem készüljünk az ünnepre minden egyes nap! Ehhez segítségünkre lehetnek különféle olvasási tervek, melyek huszonnégy napon keresztül segítenek, hogy ne veszítsük szem elől a lényeget még a rohanás közepette sem. 

Lukács evangéliuma

Ez a kihívás kicsit több elhatározást igényel, hiszen egy egész bibliai fejezet napi elolvasását írja elő. Lukács evangéliuma pontosan huszonnégy fejezetből áll, így ha belevágunk, akkor szentestére nemcsak a karácsonyi történetet idézhetjük fel magunkban, hanem Krisztus egész életét. Hiszen Jézus születése nem egy aranyos kisgyermekről szól, hanem a világot megváltó Messiásról, aki meghalt és feltámadt, így karácsony ünnepe már előrevetíti húsvét üzenetét is. Egészen különleges utazásnak lehetünk részesei, ha az elejétől a végéig elolvasunk egy evangéliumot!

A próféciák és az Újszövetség

A következő terv összeköti az Ó- és Újszövetséget. Az evangéliumi történetek mellett az Ószövetség Jézusról szóló próféciái, ígéretei is előtérbe kerülnek, hogy még teljesebb legyen számunkra Isten megváltásra vonatkozó terve. A következő mellékletet ki is nyomtathatjuk, hogy még könnyebb legyen számunkra a tájékozódás!

advent_1.jpg

De választhatunk bármilyen más igeolvasó tervet, olvashatjuk az evangélikus bibliaolvasó Útmutatót vagy annak olvasmányokkal bővített változatát, akár a Napi igét is – a közös bennük a lelki útravaló: Isten igéje, amelynek mindennapos olvasása felkészít minket lélekben is a Messiás születésére. A kihívás pedig reménység szerint  nem ér majd véget advent után, hanem a Biblia rendszeres olvasása a szürke, munkás hétköznapjaink részévé is válik. 

 

Segítséget nyújtanak ebben a Luther Kiadó éves bibliaolvasó kiadványai és a Luther-idézetekkel gazdagított határidőnapló a 2020-as évre, melyek megvásárolhatók az evangélikus könyvesboltban (Bp., VIII. kerület, Üllői út 24.) vagy megrendelhetők a kiadó webáruházában.

Ez a példázat a magyar valóságról szól – Pongrácz Máté igehirdetése

A Bibliában sokszor találkozhatunk olyan példázatokkal, melyek elbizonytalanítanak minket, rengeteg kérdést vetnek fel. Ilyen történetet olvashatunk Lukács evangéliumában is, amelyben egy király megbünteti az egyik szolgáját, amiért nem gazdálkodott jól a rábízott pénzzel. Pongrácz Máté kaposvári lelkész igehirdetésében ezt a példázatot értelmezte hallgatósága számára, amit most szerkesztett formában közlünk.

Összeállította: KötőSzó

jon-tyson-fid3uzp8t5u-unsplash.jpg

Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Alattvalói azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot, és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan kereskedett. Jött az első, és azt mondta: Uram, a minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött! Aztán jött a második, és jelentette: Uram, a minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon! Jött a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van!

De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” (Lk 19,11–26)

  ***

Szeretett testvéreim! Hát milyen gonoszság ez, amit ma hallottunk? Egy gonosz király került hatalomra, mert aki ilyet csinál, az nem lehet más, mint gonosz és alávaló. Akinek az a királyi elképzelése, programja, hogy annak, akinek van, adjunk még többet, és akinek meg nincs, attól vegyük el még azt is, amije van.

Miről szól ez a példázat? Mire akarja Jézus ráirányítani a szemünket és a gondolatainkat?

Ez a mai mérce szerint is igazságtalanság. Ha ma az újságok lehoznák a hírt, hogy Jézus miről beszélt, akkor valami olyan címmel írhatnák meg, hogy: Jézus lemondott az elesettekről, és Jeruzsálem felé közeledve elhagyta a társadalmi igazságosságba vetett hitét. Hiszen aki ilyet mond – hogy akinek van, annak adjunk még többet, akinek meg nincs, attól még azt is vegyük el, amije van –, az nem lehet más, csak gonosz ember.

Való igaz, bennünk is kérdéseket vet fel a példázat. Újra és újra, hisz nem ilyen szerepkörben szoktuk látni Jézust. Hisz minden egyes pillanatában mint jótevő, segítő jelenik meg a Bibliában. Gondoljatok csak bele, hány vaknak adta vissza a látását! Hány bénának és sorvadásosnak segített!

Soha nem felejtem el egy filmélményemet, melynek a végén ott volt egy leprás Jézussal szemben, és mindenki undorodva nézett a leprásra, a nyílt sebekre. Senki nem akart a közelébe menni – és Jézus elindult, és átölelte ezt a leprást. Annyira érzékletes volt a filmben, ahogyan mindenki megdöbben azon, hogy Jézus nem eltaszítja őt, nem köveket dob felé: „Nehogy közel gyere, nehogy én is megfertőződjek!” Nem botokkal ütlegeli, hanem átöleli ezt a nyomorult embert. Hát ez a mi Jézusunk, nem?

Ilyen a mi Jézusunk, most meg mond egy példázatot, amely arról szól, hogy az Isten rendszerében a dolgok úgy állnak, hogy akinek nincs, annak nem is lesz, és akinek van, az kap még bőségesen. 

Tovább

Mi az emberi méltóság?

Mit mond a jogtudomány, és mit ír a Biblia?

Mit mond az emberi méltóságról a jogtudomány, és mit ír a Biblia? Mennyiben különbözik a vallás és a jog egymástól? El lehet-e venni valakinek az emberi méltóságát? November 20-án az ELTE Állam- és Jogtudományi Karon a Joghallgatók Önképző Szervezete (JÖSZ) és a Melanchthon Evangélikus Szakkollégium közös nagyelőadásán dr. Menyhárd Attila jogászprofesszor és dr. Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök osztották meg gondolataikat a legalapvetőbb emberi jogról, az emberi méltóságról.

Összeállította: Harmati Dóra, fotó: Losteiner Terézia Cecília

20191120_185124.jpg

A jogot és a vallást ritkábban állítjuk szembe egymással, mint a tudományt és a hitet, azonban rá kell jönnünk, hogy régóta húzódó társadalmi kérdésekhez és dilemmákhoz juthatunk el, ha egy jogászprofesszort és egy püspököt kérdezhet a közönség szabadon. Mivel az emberi méltóság témája elég tágnak bizonyul, ezért a beszélgetés résztvevői elsőként – ki-ki a maga területén – elhelyezték a fogalmat térben és időben.

Fabiny Tamás egészen a Biblia kezdetéhez tért vissza: „Isten megteremtette az eget és a földet, ezzel – mondjuk így – megteremtette a teret, aztán elválasztotta a világosságot a sötétségtől, tehát megteremtette az időt, a hatodik napon pedig megteremtette a teremtés koronáját” – mondta. – „A Biblia azt írja, hogy Isten az embert a maga képmására, képére és hasonlatosságára teremtette. Bibliai, teológiai szempontból én itt látom az ember méltóságát: hogy Isten nem kevesebbet tesz, mint hogy a saját mását teremti meg. Ennél nagyobb méltóságot nem is lehetne elképzelni.”

Az ember megteremtése után viszont rögtön következik a bűnbeesés története. Azonban ha Kain és Ábel történetét olvassuk, azt fedezhetjük fel, hogy az Isten képmását már csak töredezetten hordozó bűnös embernek is megmarad a méltósága. „Még a bűnös Kainnak is azt mondja Isten, hogy ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz” – emelte ki Fabiny Tamás.

A jog azonban konkrét definíciót nem ad az emberi méltóság fogalmára. Menyhárd Attila szerint az ilyen esetekben, bár nem tudjuk konkretizálni magát a fogalmat, mégis meg tudjuk mondani, ha hiányzik vagy adott esetben sérül. „A jog mindig csak a társadalmi értékrendet fejezi ki, nem mást, nem pont a létezőt, hanem azt, aminek lennie kellene. Tudjuk, hogy mi a helyes, és abba az irányba próbáljuk vezetni a társadalmat. Ha a társadalmi értékrend védi az emberi méltóságot, akkor a jog védi az emberi méltóságot, ha a társadalmi értékrend ezt nem tartja helyesnek, akkor a jog nem védi.”

Mi van akkor, ha egy másik nemzet értékrendje eltér a mi normáinktól? Rá lehet-e kényszerítenünk a saját jogi vagy vallási normáinkat? Fabiny Tamás saját tapasztalataiból merítve felidézett egy olyan hagyományt, melyet Nigériában látott. „Nigériában találkoztam egy olyan hagyománnyal, hogy ha a gyermekszülés közben meghal az anya, akkor a gyermeket is megölik, mondván, hogy megölte az édesanyját szüléskor. Ismerek egy olyan lelkészt, aki két vagy három ilyen gyermeket is örökbe fogadott és felnevelt sajátjaként.” Ebben az esetben nem volt kérdés a gyermekek életének megmentése, még akkor is, ha az adott országban ez nem felelt meg a normáknak. Menyhárd Attila szerint az emberi méltóság nem lehet országonként különböző.

A következő névtelen kérdés arra volt kíváncsi, hogy mi a legszembetűnőbb különbség a jog és a vallás gondolkodása között. Fabiny Tamás az Újszövetségből hozott példát, méghozzá a farizeusok és írástudók viselkedéséről, akik jogi oldalról közelítették meg a hitéletet. Az elnök-püspök szerint Jézus tisztelte a jogot, de nem akarta, hogy az kalodába zárja az embert, vagy fölülírja a szeretet parancsát. A leggyakoribb vita a szombati munkavégzés körül zajlott, hiszen ahogyan Isten is megpihent a hetedik napon, úgy az embernek is mentesítenie kellett magát a munkavégzés alól. Azonban a szombati törvény betartása számtalan esetben káros volt, hiszen megvonta a segítségnyújtás lehetőségét még a betegektől és a szenvedőktől is. Fabiny Tamás szerint erre lehet egy mai példa az, ha átlépem a sebességkorlátozást, amikor kórházba szállítok egy beteget.

Menyhárd Attila a hasonlóságokat emelte ki, melyek közül a legnyilvánvalóbb az, hogy a vallás és a jog is magatartási szabályokat rögzít, és megmondja, hogy mi a helyes cselekedet. A másik, hogy mindkettő írott szövegeket vesz alapul, és ezeket a szövegeket a társadalomnak csak egy rétege magyarázza a többiek számára. „Ők fogják megmondani, hogy egy adott szöveget egy adott helyzetben hogyan kell értelmezni, és mi az a konkrét magatartásszabály, ami ebből fakad” – mondta.

Fabiny Tamás arról beszélt még, hogy az evangélikusság számára lehetőség van az Isten igéje által megvilágosított lelkiismeret szerinti döntést hozni. Ahogyan Luther Márton is mondta a wormsi birodalmi gyűlésen: „Nem tanácsos az embernek a lelkiismerete ellen cselekedni.” A reformátor kérése az volt, hogy az igére alapozva cáfolják meg a nézeteit, hiszen állításai, melyekkel a császári és pápai tekintéllyel is szembement, a Bibliából fakadtak. Mivel ez nem történt meg, a lelkiismerete szembement ezekkel a hatalmakkal, hiszen úgy vélte, hogy Isten előtt mégis meg tud állni.

A beszélgetés során szó volt az emberi méltóság elvesztésének lehetőségéről is. Fabiny Tamás és Menyhárd Attila egybehangzóan állította, hogy bár a szabadság megvonása bizonyos időre jogos büntetés lehet, az emberi méltóság megvonását soha semmilyen körülmény nem indokolhatja.

Kihallatszik-e a pap szava a templomból?

Régi beszámolók szerint Nógrádban, a szülőföldemen, a gyülekezeti papválasztás a következő módon történt. A lelkész nélkül maradt gyülekezet az egyházi előírások szerint megkérhette elöljáróit, az esperest és a püspököt, hogy rendeljenek ki oda lelkipásztort, de a gyülekezet általában maga is igyekezett minél előbb megoldani a paphiányt, ezért nemcsak az egyházmegyéjében, hanem országosan is meghirdette, hogy lelkészt keres.

Szerző: dr. Harmati Béla ny. püspök

mateus-campos-felipe-2fqosqwndqk-unsplash.jpg

A régi időkben nem volt még egyházi hírszolgálat, ezért személyes ajánlások, közbenjárók, lelkészek, egyházi világi tisztségviselők, felügyelők és presbiterek ajánlásai segítettek. Rendszerint többen jelentkeztek, és a gyülekezet vezetősége egy-egy vasárnapra sorra beosztotta a jelentkezőket a bemutatkozó prédikációra. Az istentisztelet elején a presbitérium tagjai bezárták a templomajtót, és figyelték kívül, körben, meddig, milyen messzire hallatszik ki a pap éneke és prédikációja. Ott földbe vertek egy cöveket, ráírták a bemutatkozó nevét, és ezt megismételték mindegyik jelentkezőnél. Akinek a neve legmesszebb volt, rendszerint azt hívták meg elsőként részletes megbeszélésre. Nem volt számukra mindegy, meddig hallatszik ki a papjuk szava! Nem volt akkor hangosítás gépi úton, mikrofonokkal. Egy-egy temetésen a szabadban, de a kisebb-nagyobb templomokban belül is jól akarta hallani a gyülekezet a pap szavát!

Ma már csak pénzkérdés templomaink megfelelő oltári-szószéki kihangosítása, de az alapkérdést ma is fel kell tennünk: mennyire, milyen hallgatói, lelki mélységekbe, gyülekezeti, helyi lakóközösségi csoportok gondolkodásába, érzéseihez, hívő-kételkedő-hitetlen és ellenséges hallgatók fölvetett-érzett-megélt öröméhez-bánatához-gyászához ér el az igehirdető hangja?

Emberi hangunk ereje fejleszthető, sok minden megtanulható, ami segíthet egy lelkésznek. Amikor 1954–59 között a teológiát végeztem, több professzorunk – így Sólyom Jenő, Prőhle Károly – erre is figyelt. Színészek jöttek elmagyarázni, hogy nem hasból vagy motyorázva kell prédikálni, hanem vigyázni kell a helyes testtartásra, fejünk mozgására, nem „elharapni” a szó- és mondatvégeket, és legyen a múlt idő kettős tt-je és a tárgyeset egy t-je jól  kihangsúlyozva!

A legfontosabbat azonban Prőhle Károlytól tanultuk: a prédikáció nem olyan, mint Arany János Toldija, annak is a  malomköve: „Repül a nehéz kő: kit hogyan talál el…” Az igehirdetőnek céloznia kell, azaz ismernie kell a gyülekezetet, beszélgetnie, barátkoznia kell, kikérdezni a kicsiket, nagyokat, ifjakat, öregeket!

Túl az egyes embereken a családi, lakóhelyi, gyülekezeti, országos léleképítés és közösségépítés is feladata a lelkipásztornak! 

Vajon meddig ér el a pap hangja nálunk?

Mikor tanulják meg a felekezetek szeretni egymást?

Mi jár a fejemben? – kérdezi tőlem a legnagyobb közösségi portál, mikor megnyitom az alkalmazást. Most éppen Gera Zoltán. Illetve az a csodálatos kép, melyet a 777 blog csapata közölt, de még inkább azok a kommentek, melyeket egyes finnyás emberek alábiggyesztettek. Persze igazságtalan lennék, ha azt mondanám, ők voltak többségben. Nem, mert Istennek hála, erős kisebbségben voltak.

Szerző: Pocsai Tamás, kép: MTI

d_yt20191115052.jpg

Mégis fontos, amiket írtak, mert gorombán viselkedtek egy olyan emberrel, aki közel hetvenezer ember – plusz a tévénézők – előtt tanúságot tett Isten szeretetéről, noha erre senki nem kényszerítette, nem járt számára anyagi előnyökkel, sőt várható volt, hogy sokaknak nem fog tetszeni… S a 777 oldalán most bizonyos hívő testvérek mondata bántóbb volt, mint azoké a nem hívőké, akik szerint Gerának elsősorban a családjának kell megköszönnie mindent. Ha egy nem hívő ember így gondolkodik, ezen nincs mit sérelmezni, „mi, hívők” viszont szerintem jobban látjuk ezt a kérdést: számunkra egyértelmű, hogy végső soron gyermekeinket, feleségünket, szüleinket, egészségünket, de bizony még a rossz dolgokat is megköszönhetjük bátran Istennek, hiszen ő az élet Ura és végső eredője.  

De azt írtam: „mi, hívők”, s úgy látszik, tévedtem. Hiszen láthatóvá lett a kommentfolyamból, hogy egyes bölcs hozzászólók szerint nincs olyan, hogy „mi, keresztények”…

Ezek az emberek nemcsak azt tették szóvá – finnyázva –, hogy „vártam, hogy mikor köszöni meg Németh Sándornak”, illetve „nagy kár, hogy hitgyülis”, de volt olyan hozzászóló is, aki azt állította, hogy Gera Zoli és a római katolikusok nem ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek. Ez nyilvánvaló ostobaság és bántó szándékú megalázási szándék – vajon mit szól hozzá a mennyei Atya?  

Tovább

Mindenki zsoltára

A 23. zsoltár újrahangszerelve

Dávid zsoltára.

De nem csak az övé. A tied, az enyém. A miénk. Mindenkié. Mindenki zsoltára a 23. zsoltár. Kedvenc. Szóról szóra. Fejből. Szívből. Kívülről. Tudjuk. Fújjuk. Mondjuk. Énekeljük. Imádkozzuk. Egy zsoltár. A huszonharmadik. Több, mint egy zsoltár. Hitvallás. Örökre szól. Ökumenikus zsoltár. Evangélikus zsoltár. A mi zsoltárunk. Is. Dávid zsoltára.

Szerző: Gáncs Tamás

aaron-burden-c333d6yehi0-unsplash.jpg

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.

Nem más. Ő. Csakis ő. Senki más. Ha ő nem, akkor senki. Az Úr. Tamással együtt valljuk Jézusról: én Uram és én Istenem. Ő az én pásztorom. Az Úr az én pásztorom. Jézus az Úr. Küriosz. Nem elnyomó. Nem politikai vezető. Nem morálfilozófus. Nem bálvány. Nem valláspótlék. Nem egy a sok közül. Ő: Úr. Az Úr. Az én pásztorom.

Velem vándorol utamon Jézus. Énekeljük. Valljuk. Hisszük. Nem szűkölködünk. Mert általa, vele és benne minden megvan, ami igazán kell. Ez a teljesség. Minden más csak ezután jön. Keressétek először(!) az Isten országát, és minden más adatik, minden más csak ezután jön. Ő mondja ezt. Ő. Nem más. Az én pásztorom. Az én Jézusom. Az én Uram. Az én Istenem. Az(!) Úr.  Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.

Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.

Gyönyörű ez a fordítás: terelget. Nem terel, nem utasít, nem erőszakkal kényszerít, nem parancsol. Nem megbabonáz, nem manipulál. Terelget. Szeretettel. Finoman, Gyengéden. Épphogy megérint szavával. Épphogy megérinti a vállam, a szívem, a lelkem, az énem. Megérinti az egóm, és odavezet a csendes vizekhez. Az élet forrásához. A csendes forráshoz. Ahol minden elkezdődött és elkezdődik. Igen, terelget. Igen, vezet. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.

Tovább