Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Pipacsok a nyárban

„A pipacs csak addig él, addig gyönyörködtet égő piros szirmaival, amíg az anyaföldben lehet. Onnan kiszakítva az élete véget ér. Vágott virágként nem használható, vízbe téve sem tud megmaradni.”

Szerző: Stifner-Kőháti Dorottya | Fotó: Unspalsh.com
va-lila-ys7jgk6s0sq-unsplash.jpg

„Ne bántsd! Ha leszakítod, azonnal elhervad!” Óvodás lehettem; egy nyári séta alkalmával ezzel a felszólítással jutottam első komolyabb botanikai ismereteim birtokába, amikor is a gyönyörű, vérpirosra pöttyözött zöld domboldalon elindultam virágot szedni.

Azóta már tudom: a pipacs csak addig él, addig gyönyörködtet égő piros szirmaival, amíg az anyaföldben lehet. Onnan kiszakítva az élete véget ér. Vágott virágként nem használható, vízbe téve sem tud megmaradni, sok más mezei virágtársával ellentétben. Amíg szára a földbe kapaszkodhat, ragyogva odaadja, amije van. Amint letépjük, elveszíti színét, formáját. Tündérszerű, könnyed szoknyája elfonnyad, az imént még élő, a teremtés gazdagságát elevenen, tüzesen dicsérő lénye az elmúlásé. Ez a szépség és törékenység számtalan festmény, csendélet, fotó, könyv és mese ihletője Szinyei Merse Páltól Claude Monet-ig, Móricz Zsigmondtól Mikszáth Kálmánig.

Érdemes „közelebb hajolni” a nyár ecsetre kívánkozó virágtündéréhez. A rendszertani besorolás szerint a boglárkavirágúak rendjébe és a mákfélék családjába tartozik. Igénytelen gyomnövény, amely saját magát szaporítja: a szél szertefújja magjait, így könnyedén hatalmas területeket terít be. Olvasom: „Régen a földműves gazdáknak a termőföldön növekvő gyomnövények jelzésértékűek voltak. Ha a szántóföldet pipacsok borították, azt jelentette, hogy hagyni kell pihenni a földet.” Búzatáblák szélén látjuk legtöbbször, de nagyvárosban sem ritka: pünkösd táján borult lángoló pirosba a pesti Ferdinánd híd lábának füves dombja.

A vadvirágok királynőjének tartják, ráadásul többféle gyógyhatással is bír. Szirmaiból tea készíthető, amely csillapítja a köhögést, jó idegesség, álmatlanság, migrén ellen. Lángoló piros szirmainak színanyagát régen bor, ma bőr, selyem és papír színezésére is használják Az angolszász világban pedig kitüntetett szerepe van: az emlékezést és a békésebb jövő reményét szimbolizálja. A britek az első világháború hősei előtt pipacskitűzőkkel tisztelegnek minden évben, a november 11-t követő vasárnapon. Mennyi minden egy apró gyomnövényben!

A pipacs metaforává válik, ha még jobban megszemléljük. A törékenység, a halálnak kitett lét minden élőlény közös sorsa. Isten gazdagságának ez az egyedi darabja a pipacsélete során eleget tesz „feladatainak”. Hiába vonz a szépségével, nem birtokolhatunk pipacscsokrot: még ha a legdíszesebb vázánkba, friss vízbe tennénk is, meghalna. Csak ott él, ahol Isten teremtési rendje folytán kinőtt, akár sok ezer másik mellett, a pipacsmezőn. A hegyoldalon, a szántóföldön, a falu határában, árokban, patakparton.

Isten tenyerén van, virágzik, és ajándék, amely mindenkié. Szegényé és gazdagé, fiatalé és idősé. Ugyanazt „mondja” a fáradt gyalogos vándornak, a földművesnek, aki reménykedik a jó termésben, mint amit az autópályán elsuhanó autók ablakain kipillantó utasoknak. Hogy örül az életnek, a fényes, ragyogó nyárnak; hogy milyen jó, hogy az égi áldás időben jött, és hogy a langyos szellő olyan kellemes, amikor meglebbenti a finom kis szirmait. És arra is emlékeztet: vajon lehet-e élni elszakítva attól, leszakítva arról, aki minket egyedi, különleges, szép, értékes, legdrágább teremtményeként megalkotott?

A kiteljesedés, a virágzás, az életfeladat betöltése hogyan is lenne lehetséges Istentől, az élet adójától és forrásától elválasztva? Hogyan tudnánk színessé tenni magunk körül a világot, mint ahogy égő pirosával teszi a pipacs? És hogyan tudnánk gyógyítani, csillapítani az idegességet és az álmatlanságot, a kínzó bajokat, ha nem kapjuk meg hozzá a szeretet Istenének erejét, amely átjárja törékeny, elmúlásnak kitett, de nem magára hagyott, sőt gondviseléssel körbeburkolt létünket?

Gyenge száron, mégis erősen kapaszkodó pipacsként van sok feladatunk. Szépet és jót mutatni, adni abból, amit mi magunk is kapunk. Elfogadás és adás, egy függőleges és egy vízszintes vonal, együtt, élethosszig tartóan. Boldognak lenni, bár tudjuk, hogy pipacséletünk van: születtünk és meghalunk, de nem a véletlenek szeszélye rendezi a sorsunkat, hanem Isten áldott keze.

Hárs László író, költő meséjének pipacs hőse így sóhajt bele a nyárba: „Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!” Adná Isten ezt a vallomást mindannyiunknak!

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. június 25-július 2.–i 88. évfolyam 25–26. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8018154642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr_1.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása