Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Le kell menni emberbe!

Aki otthonosan mozog a nyolcvanas évek elejének rockzenéjében, tudja, hogy rossz a cím: a dal, amelyből idéztem, a refrénben így szól: „Le kell menni kutyába!” (Hobo Blues Band: Kopaszkutya) Nem véletlenül változtattam meg a sort, bár az eredeti mondatban rejlő önirónia is megér egy cikket, egyszer majd megírom. A mondat lényege most a „le kell menni” gondolata.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash.com
viktor-forgacs-b08vvh_yfdg-unsplash.jpg

Fennkölten a trónnál

Ez azért jutott eszembe, mert nemrég egy istentiszteleten egy olyan dicsőítő éneket énekeltünk, amelyet már húsz éve nem hallottam. Jó volt a dal nyomán átélni azt a régi hangulatot, az emlékek felébredését, de a szöveg miatt felemás érzéseim voltak. Úgy éreztem, nem tudom teljesen átadni magamat a dalnak – és érdemes ennek az érzésnek utánanézni.

Az ének a Jelenések könyve alapján íródott; a száznegyvennégyezer megdicsőült ott áll a Bárány trónjánál, és énekli: Glória, halleluja! Eszem ágában sincs ironikusan lefitymálni ezt a dalt, mégis idegennek éreztem. Miért? Talán mert túl fennkölt, túl magas nekem. Szégyen, nem szégyen, nem vagyok olyan emelkedett, mint ez a dicsőítő ének. A kérdés, hogy ez baj-e.

Süllyedés

Irodalmárok hívták föl a figyelmemet arra, hogy ez általános jelenség a kultúránkban: egyre lejjebb van a horizont, egyre kevésbé szeretjük az emelkedettséget. Az ókor ránk maradt irodalmi alkotásai, mítoszai istenekről és félistenekről szóltak; a középkor legfontosabb történetei szent emberekről, akik tetteikben Istent idézik meg; a klasszicizmus az ideális embert keresi; a romantika hősei valamilyen magasztos eszméért küzdő személyek; a realizmus hősei viszont már olyanok, mint bármelyikünk. És ha a 20. századot nézzük, megjelenik az ember alatti ember: Franz Kafka Gregor Samsája, aki féreggé változik, de talán idetartozik az a dal is, amelyet már idéztem, amely szerint „le kell menni kutyába”.

Persze ez nem ilyen mechanikus. Az Ószövetség például kínosan vigyáz arra, hogy egy hőse se legyen feddhetetlen: Nóé részeges; Ábrahám gyávasága miatt a felesége majdnem a fáraó ágyasa lesz; Jákób neve eleve azt jelenti, hogy csaló; Dávid király szoknyabolond, és emiatt gyilkossá is válik. De ez a sok rossz tulajdonság mind bizonyságtétel: nem ők voltak nagyok, erősek, hanem az az Isten, aki mögöttük áll. És persze a középkor szentekről szóló legendái mellett ott voltak az árnyékban Villon versei is. És fordítva: ma is vannak emberfeletti hőseink, gondoljunk csak a Marvel- és a DC-univerzumra [kitalált univerzumok, amelyek szuperhősfilmeknek és -képregényeknek szolgálnak helyszínül – a szerk.]. Ennek ellenére nagyjából igaz ez a süllyedés.

Istenek, félistenek, szentek, romantikus hősök, átlagemberek, ember alatti emberek – mintha valóban egyre lejjebb és lejjebb szállna a tekintetünk. Nem tudunk mit kezdeni a fölénk magasodó hősökkel. Úgy vagyunk velük, mint Petőfi a Kárpátokkal: csodáljuk őket, de nem szeretjük.

Lehúzni a porba?

Sokan szomorúnak tartják ezt a lefelé tartó ívet. Már nem tudunk fennköltek lenni. Élvezettel csámcsogunk a bulvárlapok cikkein, amelyek a híres emberek hálószobatitkairól rántják le a leplet: lám, ők is csak olyanok, mint mi vagyunk! Sőt rosszabbak. Mintha egy csodálatos hangversenyből annyi maradt volna meg bennünk, hogy a koncert végére átizzadt a karmester hónalja…

Hol marad a ragaszkodás a tiszta, eszményi világhoz? Miért kell mindent lerángatni a porba? Talán csak nem hisszük, hogy saját kisszerű életünket akkor tudjuk értékelni, ha bebizonyítjuk, hogy úgyis mindenki ilyen? A nyolcvanas évek nagy slágere, a Júlia nem akar a földön járni [Napoleon Boulevard zenekar – a szerk.] szerint ha már mi magunk szállni nem tudunk, kővel dobáljuk a szárnyaló Júliát…  Ilyen kődobálók lennénk?

Szívmagasságban

Csakhogy nem biztos, hogy ez az „alászállás” mindenképp elaljasodást jelent. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér a Szigeti veszedelemben az önfeláldozás példájaként saját dédapját, a hős katonát állítja. Számunkra az önfeláldozás hőse a kis Nemecsek, aki életét adja a grundért. Ez baj? A Himnusz költőjének a hazáról az érett búzamezők, a hatalmas tér jut eszébe. Radnótinak bő száz évvel később a Nem tudhatom…-ban az a kis kő, amelyre iskolába menet babonából rálépett, hátha nem felel aznap… Ma ez utóbbit tartjuk a legszebb hazafias versnek. Amikor a szerelemre gondolok, nem a középkori trubadúr verse zsong bennem az elérhetetlen, légies nőről, hanem Utassy József verse (Fákat altat a szél):

Fákat altat a szél,

álmos lombú fákat,

S én most ébredek rá:

nagyon szerethetlek,

ha már a sálam is

integet utánad.

Ugye nem baj? Nem baj, ha az, amit igazán szépnek, tisztának érzek, az nem magasan fölöttem van, hanem szívmagasságban? Magyarságom kisebb, ha a haza szóról nem a széles róna jut eszembe, hanem kamaszkorom kedves és fájdalmas helyszínei, az első csók, a nagy sétálások, nagy beszélgetések helyszínei? Kevésbé szeretem a páromat, ha nem patetikusan, hanem szeretve, de kissé csipkelődve szólok hozzá?

Nagyon szeretem Karl Heinrich Wag­gerl mondatát: a nagy tüzek világítanak, de a kicsik melegítenek. Én pedig örülök, hogy Isten ennyi kis melegítő tábortűzzel rakta tele életemet.

Isten mellettem

És vajon kevésbé szeretem Istent, ha nem fennkölten szólok hozzá? Ha nem a hatalmas mennybéli tömegben, hanem az utolsó vacsora meghittségében találkozom vele? Hiszen maga a tény, hogy Isten Jézusban emberré lett, éppen ezt a leszállást jelzi: szemmagasságba került az, akire eddig csak alulról tekinthettünk föl. Jézus maga mondja: imádságotok ne legyen patetikus, ömlengő – szóljatok Istenhez úgy, olyan egyszerűen, mint a legközelebbi szeretteitekhez, például apátokhoz. Ebből született a világ egyik legrövidebb és legegyszerűbb imádsága, a Miatyánk.

Nem kell lemenni kutyába. Nem kell mindent kiröhögni, mindent lehúzni a sárba. A jézusi alászállás nem lealacsonyodást jelent, bár ő a végletekig viszi: a bűnözőknek járó legundorítóbb halálnemig lemegy. De éppen azért, hogy nekünk már soha ne kelljen átélnünk az ember alatti létet!

Lejön, hogy felemelje tekintetünket. Mindent a sárba vonzani vagy félni attól, hogy elhagyjuk a magasztos, pátoszos nagyságot – mindkettő a vakság jele. Isten emberré lett. Ne a végtelen égben és ne a piszkos porban: mellettünk keressük!

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. június 11-18.–i 88. évfolyam 23–24. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2318140086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása