Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Hogyan lehet jól segíteni, hogy ne legyen megalázó?
Egy evangélikus lelkigondozó és egy lelkész válaszol

Szánalommal hajolunk le valakihez, vagy egyenrangú félként állunk mellé egy nehezebb élethelyzetében? Közönyösen elfordítjuk a tekintetünket, és némi (pénz)adománnyal megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, vagy tettekkel is megmutatjuk, hogy közösséget vállalunk a szenvedővel? Milyen nagy – vagy éppen mennyire kicsi – a távolság köztünk és az elesettek között? Ezekről a szívbe markoló kérdésekről is szóltak a Kötőszó live szeptember 21-ei adásának vendégei.

Szerző: Vitális Judit

 20210921_kotoszo_live_2_foto_marcz_samu.jpg

A Magyarországi Evangélikus Egyház beszélgetéssorozata második részének középpontjában a diakónia és a tágabb értelemben vett szeretetszolgálat állt. Nagy Ildi ezúttal Némethné Tóth Szilvia evangélikus lelkigondozót, gyásztanácsadót és Laborczi Géza lelkészt, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetőjét kérdezte. Az egész diskurzust, illetve a benne részt vevőket az őszinte odafordulás, a valódi kíváncsiság, a párbeszédre, a másik megértésére való törekvés jellemezte – az az attitűd, amely alapfeltétele a szolgálatuk végzésének.

Némethné Tóth Szilvia tizenkét éve dolgozik a gyermekonkológia területén. Még Pécsett kezdett el rákos beteg gyerekek és szüleik kísérésével foglalkozni, jelenleg pedig Budapesten, a Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet gyermekhematológiai és őssejt-transzplantációs osztályán teszi ugyanezt.

Elsősorban, ahogy mondja, azzal segít, hogy jelen van, elérhető, méghozzá akkor, olyan módon és olyan mélységben áll rendelkezésre, ahogyan azt a másik fél szeretné. „A gyerekeknek azt szoktam mondani, én vagyok a beszélgetős néni, akivel lehet beszélgetni, játszani – és akinek lehet nemet mondani. Legalább velem kapcsolatban hadd legyen az ő kezükben a kontroll, hiszen a kórházi kezelés során alapvetően nincs beleszólásuk abba, mi történik velük” – mutatott rá a lelkigondozó.

Míg Szilvia tulajdonképpen ott él az éppen akkor rábízottak között, addig Laborczi Géza kevésbé van kint a „terepen”. A szeretetszolgálat vezetőjeként az ő feladata immár húsz éve annak a sokrétű munkának a koordinálása, amelyet az intézményük végez: nappali melegedőt, éjjeli menedékhelyet, népkonyhát, átmeneti szállót, hajléktalan idősek otthonát, családok átmeneti otthonát, nevelőszülői hálózatot, családi bölcsődét, tanodát működtetnek, és két felzárkózó település romatelepeinek a felszámolásában is részt vesznek. „Igyekszem olyan, bizalmi elven alapuló szervezeti kultúrát felépíteni, amelyben minden munkatársam tudja és teszi a saját feladatát, és ismeri a kompetenciahatárait – körvonalazta a feladatait. – Azt vigyázom, hogy a szolgáltatásaink egymásra épüljenek, és ne kioltsák, hanem erősítsék egymást.”

Mindketten tapasztalják, mennyire változó, hogy a másik ember mennyire engedi, hogy segítsenek neki. És bizony az is előfordul – árulta el Laborczi Géza –, hogy valaki már annyira belemerevedett a helyzetébe, hogy nem lehet segíteni: „El kell őket hordozni, ez is egy komoly házi feladat.”

Ugyancsak fontosnak tartják mindketten, hogy még véletlenül se tartsák magukat különbnek vagy szerencsésebbnek a másiknál. Ehhez – mondta Némethné Tóth Szilvia – erős önismeret kell. Számára mindig megtiszteltetés, amikor valaki megnyitja előtte életének az ajtaját. Még Pécsett mondta neki egy fiú, hogy őt ne sajnálják. „Tőle tanultam meg, milyen megalázó a beteg gyerekek számára, ha szánakoznak felettük. Elveszett az egészségük, az addigi életük, egy időre a jövőjük is, nem maradt más, csak a büszkeségük, a küzdésük.”

Ahogyan bárki bármikor kaphat egy kedvezőtlen diagnózist, úgy „szociális baleset” is történhet bárkivel. Laborczi Géza is pontosan látja, hogy sokkal keskenyebb a mezsgye hajléktalan és nem hajléktalan között, mint elsőre gondolnánk. A méltóság pedig mindenkinek jár. „Nem vagyok szociális munkás, meg kellett tanulnom a szociális szolgálat szabályait. Fontos a lelkület és az elköteleződés, de ugyanígy a szakmaiság is. E kettőnek az együttes jelenléte teremthet új minőséget az egyházi intézményekben.”

A beszélgetésben a segítés kultúrájáról, illetve annak hiányáról is szó esett. A moderátor és a vendégek is megfogalmazták, hogy könnyebben adakozunk a távoli bajbajutottak számára, a közvetlen környezetünkben élő rászorulók felé való, magától értetődő odafordulás azonban mára kiveszett a világból. Ahogy Laborczi Géza fogalmazott: azt gondoljuk, ha vannak erre szakosodott intézmények, akkor nekünk már nincs is semmi dolgunk.

De a kérdés valójában az, hogy mi személy szerint hogyan tekintünk a szegényekre, bajban lévőkre: elkerüljük, kikerüljük őket, vagy pedig az irgalmas samaritánushoz hasonlóan „belemegyünk” a helyzetbe, felvállaljuk az embert, sőt azonosulunk vele? Az evangélikus diakóniának (is) az a feladata, hogy Isten irgalmát jelenítse meg – nemcsak szavakban, hanem gesztusokban is.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9316701572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása