KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Több keresztény vitát a társadalomnak! Jegyzet Perintfalvi Rita és Hodász András vitája kapcsán

Vannak a magyar egyházi közéletben is meghatározó szereplők. Nem nevezem őket celebeknek, mert a celebeknek a celebségükön kívül semmijük sincs. Csak celebnek lenni puszta formaság. És sokszor még annak is rossz. Akikről én beszélek, azoknak vannak gondolataik, van megalapozott véleményük és nem utolsósorban jó kommunikációs képességük. Közülük is az utóbbi években kiemelkedik Perintfalvi Rita katolikus teológusnak, a grazi egyetem oktatójának és Hodász András katolikus papnak, a Papifrankó YouTube-csatorna alapítójának tevékenysége.

Szerző: Kovács Viktor

1627318178681.jpg

Némrégiben történt közöttük egy igen erősre sikeredett „véleménycsere”. Mindez – természetesen – az online térben, így velem együtt sok-sok ezren voltak tanúi a dolognak. A szóváltás oka Perintfalvi Rita közelmúltban megjelent, Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyve volt, amelyre Hodász András egy videóban reagált, egyebek között hangot adva annak a kritikájának, hogy szerinte a szerző az áldozatok helyett inkább saját magát állította a mű középpontjába. Perintfalvi Rita több Facebook-posztban is reagálva határozottan visszautasította a vádat.

Mindemellett (vagy inkább mindezek ellenére) sikerült a Magyar Hang újságírójának, Gulyás Balázsnak összehoznia közöttük egy személyes jelenléttel járó, igazi offline vitát, ezúton is köszönet érte. Az erről szóló, kétoldalas írás pedig meg is jelent a lapban. (Júdás miatt nem érdemes elhagyni Jézust. Magyar Hang, 2021. július 23–29. IV. évfolyam, 30. szám. 18–19. o.) 

Előre leszögezem, hogy nem fogok a könyv és a cikk apropójáról, a római katolikus egyházban a papok részéről elkövetett szexuális visszaélésekről értekezni. Nem lenne fair egy másik felekezetből kívülről bekiabálni. Inkább magáról a vitáról mint olyanról ejtenék néhány szót.

Ma Magyarországon gyakorlatilag nincsen vitakultúra. Sárdobálás, mocskolódás és identitásharc az van, de vita? A kulturált vitának ugyanis az az előfeltétele, hogy vitapartnernek tekintem a másikat, nem pedig ellenségnek. Megtisztelem azzal, hogy ő is gondolkodó lény, akinek véleménye, álláspontja van, amellyel én ugyan nem értek egyet (nyilván ezért vitázunk), de ettől még nem gondolom őt senkiházinak. De még ha, ne adj’ Isten, esetleg talán a vita hevében annak gondolom is, akkor sem kezelem akként! Miért? Mert kulturált ember vagyok.

Éppen ezért volt meglepő számomra, hogy egy ennyire kulturált vitát olvashattam a lap hasábjain! Nem mintha nem néztem volna ki a vitázó felekből a kulturáltságot, de a jelen magyar rögvalóságában bizony felkapom a fejem, ha ilyet látok. Számomra – kis túlzással – katartikus volt az alábbi néhány sor:

„H. A.: Nagyon sajnálom, hogy a videóban nekem is elgurult a gyógyszerem, ezért bocsánatot kérek Ritától.

P. R.: Van egy képünk a másikról, de mi annál sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Egyszer menjünk már el sörözni egyet.

H. A.: Miért is ne!”

Ez az idézet (főleg kontextusában) tökéletesen leírja azt, hogy mit jelent a kulturált vita. Azt jelenti, hogy bár nem értek egyet a másikkal, mégis emberszámba veszem, és hajlandó vagyok reflektálni a másik személyéről alkotott véleményemre, illetve a saját viselkedésemre is. Sőt még bocsánatot is tudok kérni, ha elragadtatom magam a vita hevében. Több ilyen vitára lenne szükség. Sokkal többre.

Tanulságok vegyesen

Az eddig leírtakon túl számomra van még két – egy negatív és egy pozitív – tanulsága ennek a beszélgetésnek.

Nézzük először a negatívat. A közösségi média megteremtette azt a felületet, amelyen vélemények, gondolatok, eszmék és ügyek földrajzi és temporális szempontból szinte korlátlanul ütközhetnek, egyetlen egyetemes vitafelületet alkotva. Azonban a fizikai jelenlét, az azonnali emberi reakció és a személyesség hiánya sok esetben eltorzítja mind a gondolatot, mind a viselkedést és akár magát az embert is. Ez nem segít a nem létező vitakultúránkon. Nagyon nem. De lám, mihelyt a felek leülnek egy légtérbe egymással szemben, kiderül, hogy nincsenek is olyan messze egymástól.

A pozitív tanulság pedig az, hogy van remény. És ez a remény a kereszténységben van. Hol találunk ma akár politikai, akár más közéleti területen olyat, hogy „Szerintem nem helytálló, amit mondasz, de bocs, hogy így viselkedtem. Tévedtem veled kapcsolatban.” Elárulom: sehol. Pontosabban sehol máshol. Mert két keresztény ember számára – akik amúgy olyan távol vannak egymástól teológiai értelemben, amennyire az egy felekezeten belül csak lehetséges – ott a lehetőség, hogy megértsék és megérezzék azt, hogy a távolság ellenére mindketten ugyanoda, Isten országához tartoznak. 

„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek (Ef 2,19) – írja Pál apostol.

Ha mi, keresztények megtanuljuk azt, hogy a világnézeti, teológiai és véleménykülönbségek ellenére polgártársak vagyunk Isten országában, sőt ha nem csupán megtanuljuk, de gyakoroljuk is, akkor van remény arra, hogy sóként, világosságként (Mt 5,13–16) és polgártársként hatni tudunk arra a közösségre, amelyet Magyarországnak nevezünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6316641286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása