KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Kilépni a hősszerepből – 5 jótanács, hogy megelőzd a kiégést
Interjú Horváth-Csitári Boglárka evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakemberrel

Örömtelenség, motivációhiány, kilátástalanság, robotpilóta-üzemmód… – ki ne ismerné ezeket az érzéseket? Állandó jelenlétük azonban már súlyosabb problémára utal, amelyet kiégésszindrómának (burnout) neveznek. Orvosok, pszichológusok, lelkészek, sőt édesanyák is eljuthatnak valamely szintjére, sokan azonban fel sem ismerik, hogy nem egyszerű fáradtsággal van dolguk. Horváth-Csitári Boglárka evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakembert kérdeztük arról, milyen intő jelekre kell figyelnünk, és hogyan előzhetjük meg a kiégést.

Szerző: Kovács Barbara

burnout.jpg

– Honnan ismerhető fel, miben különbözik a kiégés a kimerültségtől?

– A kiégésszindróma leginkább azokra jellemző, akik emberekkel foglalkoznak. Az egyébként motivált, érzelemgazdag ember egy idő után telítődik azokkal a problémákkal, amelyekkel nap mint nap találkozik, mentálisan kimerül, és elkezdi inkompetensnek érezni magát a munkájában. Ez nagyon komoly probléma, amelynek testi és lelki következményei is vannak. Testi tünetek például a fáradtság, a feszültség, a fejfájás, a testsúlyváltozások, az alvászavarok, illetve a különböző pszichoszomatikus megbetegedések. Pszichés szinten pedig a motiválatlanság és a cinizmus megjelenése jellemző, megromlanak a társas kapcsolatok, az illető egészen érdektelenné válhat a munkahelye iránt. Ez okozhat önértékelési problémát, depressziót és nagy fokú szorongást is, amely aztán az egész életvezetésre hatással lehet.

– Nyilván nem ilyen súlyos problémaként indul, hanem egy folyamat, amely egyre nagyobb mértékű változást hoz. Hogyan kezdődik? Miért égünk ki?

– Amikor valaki elkezd egy munkahelyen dolgozni, akkor általában tele van tettvággyal, inspirációval és álmokkal, új emberekkel ismerkedik meg. Ez az úgynevezett idealizmus szakasza, a kezdet kezdete. A második szakaszban már egy kicsit reálisabb a kép, még elkötelezettek, a kollégákkal együttműködők, nyitottak és motiváltak vagyunk, de már van egyfajta távolságtartás, ami a realitás talaján mozog. Aztán a harmadik szakaszban már egyre monotonabbá válnak a feladatok, kiábrándulunk, nem találnak meg az új kihívások, és unalmassá válik a munka. A kollégáktól is egyre inkább távolodunk. Ez magával vonja, hogy mivel nincs új inspiráció, csökken a teljesítmény, és kezdjük már csak a legszükségesebb teendőket elvégezni mind a munkában, mind az emberi kapcsolatainkban. A negyedik szakaszban azt érezhetjük, hogy egyre jobban nő a frusztrációnk, ami végül elvezet az ötödik szakaszhoz, a teljes apátiához, amikor ridegen, már-már ellenségesen viszonyulunk a munkatársainkhoz, örömtelenné válunk. A kiégés hosszú folyamat, társadalmi, munkahelyi és személyiségből fakadó tényezők is meghatározzák. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy például a munkába állás utáni első öt évben a pedagógusok huszonöt százalékát érinti a probléma.

– Ez nagyon nagy arány. Miért éppen az emberekkel foglalkozó segítő hivatásúak égnek ki a leghamarabb és legnagyobb arányban?

– Talán azért, mert a segítő foglalkozásúak olyan érzelemgazdag emberek, akik kiemelten motiváltak abban, hogy másoknak segítsenek. Egy pedagógus, egy lelkész, egy orvos, egy segítő szakember az egész személyiségét bele kell, hogy tegye a munkájába, ami veszélyforrás is egyben, hiszen hosszú időn keresztül nyitottan, kedvesen, empátiával fordulni másokhoz, hordozni a terheiket nagyon megerőltető.

Ha mindig többet kell adnunk, mint amennyit kapunk, az egy idő után – bár ez nem törvényszerű, de – elvezethet a kiégéshez. Ezért nagyon fontos, hogy minden emberekkel foglalkozó hivatást végzőnek legyen támogatása, segítője. Minden segítő szakmában kötelezővé tenném a szupervíziót akár egyéni, akár csoportos formában, ahol a segítő maga is dolgozhat mindazokon a témákon, amelyek őt magát is terhelik.  

– A járványhelyzet következtében, a karantén alatt egyre többeknek volt részük örömtelenségben, reményvesztettségben. Van összefüggés a Covid és a kiégés között?

– Igen, az elmúlt időszakban nagyon beszűkültek a lehetőségek, kevesebb helyről lehetett töltekezni, és nagyon sokan nem tudtuk azt csinálni, amire hívattunk. Számomra lelkészként az egyik legnagyobb erőforrás, ha emberekkel találkozom, ezért nagyon megterhelő volt, hogy erre most hosszú időn keresztül nem volt lehetőség. Teljesen természetes, ha sokan mélypontra kerültek lelkileg, ezt el kell fogadni.

Azt is érzem, hogy a lelkészek közül sokan hadilábon állnak azzal, hogy elfogadják saját sebzettségüket, és ki merjék mondani: nagyon elfáradtam, pihenésre van szükségem.

És abban is ki lehet merülni, hogy csinálnád a dolgodat, de nem lehet – ahogyan azt a Covid alatt tapasztaltuk. Mondtam is a püspökömnek, hogy én mennék, mint agár a nyúl után, de nem tudok, mert mindenhol zárva vannak a kapuk. Ezt nagyon nehéz volt megélni.

– Ki lehet égni az Istennel való kapcsolatban?

– Én az istenkapcsolatot élő, dinamikus viszonynak fogom fel. Vannak magasságai és mélységei. Ha statikus, mozdulatlan lenne, akkor nem lenne élő. Nem mondom, hogy szeretem a mélységet megélni, vagy amikor perlekedem Istennel – mert azt is szoktam. Ha valami nem tetszik, megkérdezem tőle, mi ezzel a célja, mert éppen nem értem vagy nem érzem őt. De ebből azt is tudom, hogy élő a kapcsolatom vele. Azt tudom, hogy el lehet veszíteni ezt a kapcsolatot, az pusztító, de hogy ki lehet-e égni benne? Az talán azt jelentené, hogy a remény sincs már meg, hogy visszatalálok hozzá. Ebbe belegondolni is félelmetes és mélységesen szomorú.   

– Honnan tudhatja egy lelkész, hogy bajban van, és segítséget kell kérnie?

– A tünetek ugyanazok, mint bármely más hivatás esetén. Ugyanakkor azonban azért vagyunk nagyon nehéz helyzetben, mert a köztudatban még mindig az a kép él, hogy a lelkészek sebezhetetlenek. Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? – sokan azt hiszik, hogy mivel istenhívő emberek vagyunk, ezért nekünk mindig minden oké az életünkben. Csúcsra járatott a hitünk, soha semmi probléma, a családunk kerek egész, a gyerekeink mindig kedvesek, és szót fogadnak. Nálunk minden rendben van, ezért nincs más feladatunk, mint hogy másoknak segítsünk. A hőslelkész-szerep hatalmas becsapás, mert nem ilyenek vagyunk.

Ugyanúgy lehetünk mi is mélyponton, a lelkésznek is juthat krízisbe a házassága, és nehéz megélni a gyerekeinkkel való harcokat. Őszintén szembe kell néznünk azzal, hogy ugyanolyan esendők vagyunk, mint bárki más.

Azt hiszem, komoly feladat, hogy lebontsuk ezt a képet magunkról a gyülekezeti tagok előtt. Nem könnyű! Ki tudja, mi történik? Lehet, hogy ha megmutatjuk sebezhetőségünket, akkor nem fognak tudni kapcsolódni hozzánk. Mert ha még a lelkész is bajban van, akkor eljött a világvége! Szintén emiatt van, hogy nagyon sok lelkész nem tud segítséget kérni. Van rá lehetőség, de egyszerűen nem úgy vagyunk tréningezve. Sokan talán attól félnek, hogy ha külső segítséget kérnek, akkor hitetlennek fogják tartani őket, mondván, egyedül Isten segíthet, miért fordul máshoz? Hitem szerint a segítő szakmában dolgozó szakemberek – akár a pszichológia útján kísérők is – lehetnek Isten munkatársai. Amikor megéltem hasonlót, felszabadító érzés volt átélni, hogy segítséget kérni nem gyengeség vagy hitetlenség, hanem lehetőség, amit megtapasztalva, sebzettségemből gyógyulva többet adhatok a rám bízottaknak. 

– Szívügyed a lelkészek mentális jólléte. Nem véletlenül, hiszen a másik hivatásod során, mentálhigiénés szakemberként kollégáiddal együtt éppen a hozzátok fordulók lelki egészségének helyreállításán dolgoztok a Mentál Odúban. Mi ez a hely pontosan?

– Tizenhét éve foglalkozom pszichodrámával, amely kiváló önismereti módszer. Négy éve a pszichodráma-vezetői végzettséget is megszereztem. Nagyon erős volt a gyakorlati képzés, de még híján voltam a pszichológiai ismereteknek, ezért jelentkeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiéné szakára. Mindig is dilemma volt bennem, hogy pszichológia vagy teológia. A célom végül az lett, hogy integráljam a kettőt. Már az egyetem alatt megálmodtam, hogy szeretnék egy mentálhigiénés központot a gyülekezetemben. Szívügyem volt, hogy a XVIII. kerületben legyen ez a központ, hogy a peremkerületekben élő embereknek is legyen lehetőségük ilyen jellegű segítséget kérni. Jelenleg kilencen dolgozunk a központban, egyéni klienseket kísérünk, de amint lesz rá lehetőség, lesznek csoportfoglalkozások és konferenciák is, akár például a kiégés témakörében.

– Amellett, hogy utánanézünk a témának, mit tehetünk azért, hogy megelőzzük a kiégést?

– Dr. Purebl Györgynek, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete igazgatójának van egy kutatása, amelyben öt tényezőt sorol fel mentális egészségünk egyensúlyban tartásához. Az első az elegendő és rendszeres minőségi alvás, a második az elegendő mozgás, amikor pulzusszámunk minimum fél órára megemelkedik. A harmadik a rendszeres táplálkozás, vagyis az, hogy mit eszünk, és van-e ritmusuk az étkezéseinknek. A negyedik a természetben töltött idő: fontos, hogy eleget tartózkodjunk napfényben, friss levegőn. Az ötödik pedig a társas kapcsolatok, amelyek során támogatnak. Ha erre az öt alapvetően fontos dologra figyelünk, akkor, azt gondolom, jól bánunk magunkkal, és nagy lépést tettünk, hogy megóvjuk magunkat a rossz közérzettől, akár a kiégéstől is. 

Borítókép forrása: engin akyurt / unsplash.com

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr216584458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása