Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Meddig bírjuk még idegileg a Covidot? – Kutatók válaszolnak

Legyünk őszinték, elegünk van! A vírusból, a bezártságból, abból, hogy nem élhetjük megszokott, normális életünket. Nem mehetünk emberek közé, nem élhetünk társadalmi életet, nem ihatunk meg egy kávét egy étterem teraszán, és nem hajthatunk fel egy pofa sört a barátinkkal meccsnézés közben valamelyik csehóban. És elegünk van abból is, hogy nincs más téma, mint a Covid és minden, ami azzal áll összefüggésben. Szívesebben beszélnénk már akár az időjárásról is, a fociról, a politikáról, bármiről, csak ki ne ejtse valaki a száján még egyszer, azt a mondatot, hogy „a hatályban lévő egészségügyi előírások és távolságtartási szabályok betartásával” képzel el bármit is. 

Szerző: Homoki Pál 

2472c4a3-cba8-43fe-a6ee-935b8e13d511.jpeg

Elegünk van, és ez így természetes.

7stitv19dp9sau71s.jpeg

Forrás: Qubit.hu

A fenti ábra az Egyesült Államok droghasználattal és mentális egészséggel foglalkozó kormányzati szerve, a SAMHSA szerint a társadalom különböző krízisszituációkra adott válaszát mutatja be, amely jelen esetben részlegesen a pandémiás helyzetre is alkalmazható. A járvány fázisai a vízszintes tengelyen az eltelt idő, a függőlegesen az egyes szakaszokban tapasztalható érzelmi szintre leképezve láthatók. Jelen pillanatban masszívan a mélypont felé tartunk, illetve ott vagyunk globálisan.

Azt éljük át, hogy sejtreceptorainkon keresztül szép lassan, de biztosan nem csupán a testünkbe fészkeli be magát a vírus, hanem alattomos és csalárd módon beássa és befészkeli magát a tudatunkba, a hétköznapjainkba, az életvitelünkbe, a társadalmunkba, a közösségeinkbe, a magányunkba és végső soron mindenhová.

Utóhatások

Többféle kutatás keretében is megkísérelték előrevetíteni, hogy mi vár ránk egy ilyen mértékű társadalmi és egzisztenciális krízist követően. A korábbi SARS-járványok tapasztalataiból kiindulva, mi vár a hatósági karantént kényszerűen elviselőkre, a megfertőződöttekre, a betegséget elszenvedőkre, és mi vár a kórházi dolgozókra? Milyen válaszokat adunk, és miként tudjuk feldolgozni azt, amin most különböző szerepekben, de mind keresztülmegyünk az aktuális helyzetben. Samantha Brooks, a King's College kutatópszichológusa a neves The Lancet folyóiratban adta közre ez irányú kutatásait. Megállapításai szerint az abban részt vett legtöbb érintett érzelmi zavarokról, depresszióról, rossz hangulatról, ingerlékenységről, alvászavarokról és a poszttraumás stresszállapot tüneteiről számolt be. Azoknál, akik közeli családtagjuk megfertőződése miatt kerültek karanténba, félelem, zaklatottság és bűntudat jelentkezett. 

Léteznek azonban már célirányosan a Covid utóhatásait vizsgáló tanulmányok is. Zahir Ahmed munkatársaival  a Covid-járvány első hullámát követően a kínai Hupej tartomány lakosságának mentális állapotát vizsgálták. Az eredményeik elgondolkodtatók. A tartós karanténban élők 37,5 százalékánál jelentkezett depresszió. Míg korábban a kínai lakosság körében az alkoholbetegség enyhébb és durvább fajtái összesen a lakosság 4,4 százalékában fordultak elő, ez az érték megtöbbszöröződött, 11,1 százalékra nőtt. Ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt a családi és párkapcsolati bántalmazások száma is.

Közben Olaszországban és Lengyelországban a vendéglátósok és szolgáltatók, dacolva a hatóságokkal és az előírásokkal, egyes helyeken üzleteik nyitásával próbálkoznak, de hasonló reakciók játszódnak le a világ számos más pontján is. Mindennapjainkban azzal szembesülünk, hogy egyre több idős ember reakciója az, hogy félelemben, elszeparáltan élni tovább nem lehet, hiába próbálják visszatartani őket gyermekeik és unokáik: nekiindulnak, mondván, „ha menni kell, hát menni kell” piacra, templomba…

Ránk vajon mi vár?

Joggal tehetjük fel a mindannyiunkat feszítő kérdést: meddig bírjuk még? Ránk vajon mi vár? Nálunk is hasonló vagy más utóhatások várhatók, mint Kínában vagy a világ más pontjain?

Mert mi még ott tartunk, hogy megkülönböztetett figyelemmel vigyázunk időseinkre, izoláljuk őket, és az oltási tervben is kiemelt helyen szerepelnek. Ellenben nem tudjuk, hogy az idősotthonok gondozottjai hányan halnak bele a bezártságba, a magányba, az egyedüllétbe, abba, hogy nem látogathatják őket szeretteik…

Látjuk a kiskereskedelmi értékesítési számokat: hogy a tavalyi év azonos időszakához képest brutálisan több alkohol fogy a boltok polcairól. Ellenben nem tudjuk, hányan lettek közben alkoholistákká. Hányan vannak, akik minden áldott nap isznak, és mindennap egy kicsivel többet isznak? Lehet, hogy ők maguk sem veszik észre, és a környezetük sem figyel fel rá, de a surranópályás gyilkos már megjelent a közelükben a felespohár alján.

Beszélünk róla, és hangsúlyozzuk az elkülönülés fontosságát, a távolságtartási szabályokat, a maszkviselést, a fegyelmezettséget. Ellenben nem tudjuk, hogy akik amúgy is hajlamosak a tél végi depresszióra, hányan szenvednek már most izolációs szorongásban. Nem tudjuk, hogy ez a szorongás ki mindenkinél tör elő szuicid gondolatok formájában.

Nem tudjuk, milyen sebekkel leszünk túl ezen az egészen, ha végre egyszer túl leszünk.

És közben, ha bevalljuk, ha nem, mi is szorongunk. Szorong az egész világ. Szorong, amikor a híroldalak újabb és fertőzőbb vírusmutációkról számolnak be. Mézesmadzagként ott van előttünk a ki tudja, hányadik vakcinafejlesztés. Ellenben nem tudjuk, vajon mikor és egyáltalán ki juthat hozzá…

Nem tudjuk, mit higgyünk el. Borzasztó nagy nyomás van a vezetőkön, a különböző kormányokon. Nem kelthetnek pánikot, nem mutathatnak bizonytalanságot, miközben bátorítaniuk kell, és el kell hitetniük az emberekkel, hogy van remény. Úgy, hogy senki sem tudja pontosan, meddig kell még kibírnunk, nem kezelt még senki hasonló helyzetet. Mindez azonban nem derülhet ki a közvélemény számára.

Elegünk van, és félünk a Covidtól, miközben a surranópályás gyilkosok: az alkohol, a drog, a depresszió nálunk is, itt is, már most is ugyanúgy szedik áldozataikat. Mindeközben pedig egy komplett generáció hal meg búcsú, ölelés, homlokra adott csók, családi elkísérés, betegágy mellett elmondott imádság nélkül covidosan, magányosan, egyedül.

Elegünk van! Joggal! A görbe azonban, ha sok viszontagság után is, de láthatóan (majd) emelkedni kezd.

Szóval innen csak felfelé visz az út, erre koncentráljunk!       

Hivatkozások, felhasznált források:
https://www.samhsa.gov/dtac/recovering-disasters/phases-disaster
https://www.thelancet.com/journals/lancet/article/PIIS0140-6736(20)30460-8/fulltext
https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1876201820302033?via%3Dihub#!
https://qubit.hu/2020/05/28/depresszio-szorongas-ivas-a-covid-19-jarvany-mentalis-egeszsegre-gyakorolt-hatasai
Zunin & Myers; idézi: DeWolfe, D. J., 2000. Training manual for mental health and human service workers in major disasters (2. kiadás., HHS Publication No. ADM 90-538). Rockville, MD: U.S. Department of Health and Human Services, Substance Abuse and Mental Health Services Administration, Center for Mental Health Services.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr916402646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

majusi_konyvakcio_kotoszo.png
 
340x680_2ss.jpg

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása